csütörtök, február 09, 2006
2. szezon, 24. levél
Eljött hát. A huszonötödik születésnap mindenki életében nagy pillanat. Akkora, hogy még a legcinikusabb ember sem mehet el mellette szó nélkül, ha elmegy, akkor hülye. Én is megnézem most, hova jutottam, mi lett belőlem. (Egy szörnyeteg. Félig ember, félig csikóhal.) Érdemes visszanézni, mert ami van, az azért ilyen, mert az volt, ami volt. Velem nagyon sok minden történt, több, mint amire emlékszem, de most, ahogy megállok egy percre, eszembe jut sok olyan dolog, ami már majdnem elveszett, mert nincs róla fénykép vagy ilyesmi, meg amiről nincs aki meséljen. Van, ami csak velem történt meg. Most egyedül vagyok ezekkel az emlékekkel, és ezt a levelet arra szánom, hogy megmentsek pár történetet magamnak.
Egy szombat délután a házunk előtt játszottam, a lakótelepi focipálya kerítésénél, és eszembejutott, hogy 1987 van. Ez az első évszám, amire emlékszem.
Amikor a testvéreimmel gyerekek voltunk, sokszor videóztunk anyám testvérénél. A Karatetigrist, a Véres játékot és a Nindzsa kommandót néztük újra meg újra, az RTL és a Pro7 reklámjaival, németül. A filmeket anyám testvére szinkronizálta nekünk, és nem számított, hogy ő sem beszélt németül egy szót sem. „Szórakozol velem, te szemétláda?! Na gyere, most megkapod. Kőkemény vagyok.” Ekkor hatalmas verekedés kezdődött, aztán reklám. A három filmet legalább negyvenszer láttam. (Ekkoriban forrt ki bennem a gondolat, hogy én nindzsa leszek, és ezért is karatéztam tizennégy éven át.) A film után rendszerint az a kínos jelenet jött, amikor anyám tesvére megengedte nekünk, hogy megnézzünk „két filmkockányi szexfilmet”. Az egy másodperc keletnémet pornó után hintázni mentünk egy parkba ezerötös, tűzpiros Ladáján, amit a lottón nyert pénzéből vett. Ez az autózás volt a kedvenc részünk, mert a Jókai park felé vezető úton mind a két sávot kihasználtuk, a sajátunkat és a szembejövőt is, ahogy képzeletbeli bólyák között szlalomoztunk nyolcvannal, a magnóból üvöltött a Dolly Roll. A park elején, a templom előtti körforgalomban tettünk tizenöt kört, közben folyamatosan röhögtünk meg visítottunk. Anyám testvére vagány nő volt, szart a világra, a lakótelepen mindenki irigyelte tőlünk.
Volt két hét, amikor én voltam a TNT együttes menedzsere. Mondhat bárki bármit, én büszke vagyok rá, nekem bejött.
Gimnazista koromban minden évben, pünkösd hétvégéjén, sátorozni mentünk a Vadása tóra a lakótelepi barátaimmal. A hagyományt az teremtette, hogy elindultunk az egyik barátom családjának nemlétező, tizenhét szobás panziójába, ahol a pünkösdi ünnepet töltöttük volna. „Lesz kaja, pia, szállás, arany életünk lesz” – mondta, mi meg azon gondolkodtunk, hogy miért hozza magával a szomszéd sráctól kölcsönkért kétszemélyes sátrat. „Jól fog jönni, amikor horgászunk.” – válaszolta kérdésünkre, megnyugtatva mind az ötünket. Délután egykor érkeztünk meg, de akkor még nem mehettünk be a panzióba, mert olyankor ebédel mindenki, és nem illik a vendégeket zavarni. Délután ötkor sem tudtunk felmenni, mert akkor még világos volt, és a vendégek meglátták volna, milyen sárosak vagyunk, este meg már aludt mindenki, olyankor már nem szabad zajongani. Maradt a sátor, hatan aludtunk egymás hegyén-hátán, reggel pedig arra ébredtünk, hogy szakad az eső és egy tócsa közepén fekszünk, reszketünk a hidegtől és kínunkban egymáson röhögünk. A következő két napra kétezer forintja volt hatunknak, amit teljes egészében borra költöttünk, és ez volt életünk legjobb befektetése.
Egyszer jártam egy énekesnővel, aki olyan hangosan beszélt, hogy egy barátom ijedtében hátraugrott, amikor bemutatkoztak egymásnak. Rezegtek a falak, amikor megszólalt.
Egyszer beültetett ember voltam egy árverésen. Ha senki nem licitált a soron következő képre, akkor, hogy ne legyen kínos a helyzet, én vettem meg. Olyankor megvilágítottak a fejgéppel, jött egy csinos hostess, puszit adott, az emberek meg tapsoltak. Miután négymillió forintot költöttem el képekre egy este alatt, és egy építő vállalat vezérigazgatója rámtukmált egy luxuslakást a folyóparton, felkért az RTL Klub, hogy adjak nekik interjút. Én szerényen elutasítottam a felkérést, kiosontam az ötcsillagos szállodából és felszálltam a négyes-hatos villamosra.
Egy nyári éjjelen beleugrottunk a városi csónakázó tóba a hídról két osztálytársammal, egymás kezét fogva. Felelőtlenség volt, de fiatalság-bolondság.
Egyszer berúgtam a legjobb barátommal online. Skype-on beszélgettünk este nyolctól reggel hatig, és ezért is hálával tartozom az internetnek.
Egyszer a kutyám megtámadott két biciklis cigányt, mert a kutyám mindenkit megtámad. Ők elkezdtek kergetni, én meg futottam haza lélekszakadva. Amikor a házunkhoz értem, kétségbeesve tapasztaltam, hogy az ajtó zárva van, és nekem már nincs időm kinyitni, mert a két felnőtt ott áll közvetlenül mögöttem. „Most megvagy.” – mondták bosszúra éhesen, de abban a pillanatban megérkezett a bátyám fehér Rigáján, odagurult mellénk, leállította a motort. „Bántani akarnak!” – kiabáltam önkívületben, félig sírva már a hirtelen támadt csendben, de a bátyám nyugodt maradt, leszállt a motorról, és ezt mondta nekik: „Na húzzatok innen, picsagyorsan, mert széttéplek titeket!” El is húztak, picsagyorsan.
Volt az életemben öt másodperc, amit biztosan nem fogok elfelejteni. Egy kiránduláson felborult velünk az autó, én kiestem az ablakon, és tisztán emlékszem, ahogy becsukott szemmel zuhanok, és arra gondolok, hogy már rég földet kellett volna érnem. Végül aztán leplaccsantam a puszta közepén és életben maradtam. De ami igazán érdekes, hogy emlékszem egy fekete tehénre, aki hosszan a szemembe nézett, mielőtt az autó velem együtt darabokra tört. Hatalmas, fekete szemei voltak.
Amikor általános iskolába jártam, a Madarak és Fák Napján mini playback-showt rendeztek, ahol én a Depeche Mode Photographic című számával léptem fel. A zene egy kétkazettás magnóból szólt, és a hatalmas aulában senki nem hallotta, én sem, a közönség sem. Nagyon kínos négy percet éltem át; százan néztek minket. A tanárok, az alsósók, a felsősök, a Farkas Móni, akibe szerelmes voltam, az osztálytársaim mind végig nézték az elmondhatatlant. A haverom mögöttem ült egy széken, ölében egy szintetizátorral, arcát a tenyerébe temetve röhögött és sírt, én síri csöndben ugráltam meg tátogtam, mint a partravetett hal. Azóta szüneteltetem az előadói munkásságom, de a haverom csinált már néhány aranylemezt, épített egy nagy házat és röhög mindenkin. (Egy másik volt osztálytársam a Matyi és a hegedűsből a Matyi.)
Most feladom. Túl sok történetem van, és azt a több ezer óra sétát még számba sem vettem, amikor nem is történt semmi, csak álmodoztam arról, hogy valami furfangos módon én leszek a hős. Jó huszonöt év volt, tevékenyen telt, minden nap rácsodálkoztam a világra, de ez még csak a kezdet! Sok barátot szereztem, ők most mindig várnak, hogy együtt legyünk, és ez az amire büszke vagyok.
Egy szombat délután a házunk előtt játszottam, a lakótelepi focipálya kerítésénél, és eszembejutott, hogy 1987 van. Ez az első évszám, amire emlékszem.
Amikor a testvéreimmel gyerekek voltunk, sokszor videóztunk anyám testvérénél. A Karatetigrist, a Véres játékot és a Nindzsa kommandót néztük újra meg újra, az RTL és a Pro7 reklámjaival, németül. A filmeket anyám testvére szinkronizálta nekünk, és nem számított, hogy ő sem beszélt németül egy szót sem. „Szórakozol velem, te szemétláda?! Na gyere, most megkapod. Kőkemény vagyok.” Ekkor hatalmas verekedés kezdődött, aztán reklám. A három filmet legalább negyvenszer láttam. (Ekkoriban forrt ki bennem a gondolat, hogy én nindzsa leszek, és ezért is karatéztam tizennégy éven át.) A film után rendszerint az a kínos jelenet jött, amikor anyám tesvére megengedte nekünk, hogy megnézzünk „két filmkockányi szexfilmet”. Az egy másodperc keletnémet pornó után hintázni mentünk egy parkba ezerötös, tűzpiros Ladáján, amit a lottón nyert pénzéből vett. Ez az autózás volt a kedvenc részünk, mert a Jókai park felé vezető úton mind a két sávot kihasználtuk, a sajátunkat és a szembejövőt is, ahogy képzeletbeli bólyák között szlalomoztunk nyolcvannal, a magnóból üvöltött a Dolly Roll. A park elején, a templom előtti körforgalomban tettünk tizenöt kört, közben folyamatosan röhögtünk meg visítottunk. Anyám testvére vagány nő volt, szart a világra, a lakótelepen mindenki irigyelte tőlünk.
Volt két hét, amikor én voltam a TNT együttes menedzsere. Mondhat bárki bármit, én büszke vagyok rá, nekem bejött.
Gimnazista koromban minden évben, pünkösd hétvégéjén, sátorozni mentünk a Vadása tóra a lakótelepi barátaimmal. A hagyományt az teremtette, hogy elindultunk az egyik barátom családjának nemlétező, tizenhét szobás panziójába, ahol a pünkösdi ünnepet töltöttük volna. „Lesz kaja, pia, szállás, arany életünk lesz” – mondta, mi meg azon gondolkodtunk, hogy miért hozza magával a szomszéd sráctól kölcsönkért kétszemélyes sátrat. „Jól fog jönni, amikor horgászunk.” – válaszolta kérdésünkre, megnyugtatva mind az ötünket. Délután egykor érkeztünk meg, de akkor még nem mehettünk be a panzióba, mert olyankor ebédel mindenki, és nem illik a vendégeket zavarni. Délután ötkor sem tudtunk felmenni, mert akkor még világos volt, és a vendégek meglátták volna, milyen sárosak vagyunk, este meg már aludt mindenki, olyankor már nem szabad zajongani. Maradt a sátor, hatan aludtunk egymás hegyén-hátán, reggel pedig arra ébredtünk, hogy szakad az eső és egy tócsa közepén fekszünk, reszketünk a hidegtől és kínunkban egymáson röhögünk. A következő két napra kétezer forintja volt hatunknak, amit teljes egészében borra költöttünk, és ez volt életünk legjobb befektetése.
Egyszer jártam egy énekesnővel, aki olyan hangosan beszélt, hogy egy barátom ijedtében hátraugrott, amikor bemutatkoztak egymásnak. Rezegtek a falak, amikor megszólalt.
Egyszer beültetett ember voltam egy árverésen. Ha senki nem licitált a soron következő képre, akkor, hogy ne legyen kínos a helyzet, én vettem meg. Olyankor megvilágítottak a fejgéppel, jött egy csinos hostess, puszit adott, az emberek meg tapsoltak. Miután négymillió forintot költöttem el képekre egy este alatt, és egy építő vállalat vezérigazgatója rámtukmált egy luxuslakást a folyóparton, felkért az RTL Klub, hogy adjak nekik interjút. Én szerényen elutasítottam a felkérést, kiosontam az ötcsillagos szállodából és felszálltam a négyes-hatos villamosra.
Egy nyári éjjelen beleugrottunk a városi csónakázó tóba a hídról két osztálytársammal, egymás kezét fogva. Felelőtlenség volt, de fiatalság-bolondság.
Egyszer berúgtam a legjobb barátommal online. Skype-on beszélgettünk este nyolctól reggel hatig, és ezért is hálával tartozom az internetnek.
Egyszer a kutyám megtámadott két biciklis cigányt, mert a kutyám mindenkit megtámad. Ők elkezdtek kergetni, én meg futottam haza lélekszakadva. Amikor a házunkhoz értem, kétségbeesve tapasztaltam, hogy az ajtó zárva van, és nekem már nincs időm kinyitni, mert a két felnőtt ott áll közvetlenül mögöttem. „Most megvagy.” – mondták bosszúra éhesen, de abban a pillanatban megérkezett a bátyám fehér Rigáján, odagurult mellénk, leállította a motort. „Bántani akarnak!” – kiabáltam önkívületben, félig sírva már a hirtelen támadt csendben, de a bátyám nyugodt maradt, leszállt a motorról, és ezt mondta nekik: „Na húzzatok innen, picsagyorsan, mert széttéplek titeket!” El is húztak, picsagyorsan.
Volt az életemben öt másodperc, amit biztosan nem fogok elfelejteni. Egy kiránduláson felborult velünk az autó, én kiestem az ablakon, és tisztán emlékszem, ahogy becsukott szemmel zuhanok, és arra gondolok, hogy már rég földet kellett volna érnem. Végül aztán leplaccsantam a puszta közepén és életben maradtam. De ami igazán érdekes, hogy emlékszem egy fekete tehénre, aki hosszan a szemembe nézett, mielőtt az autó velem együtt darabokra tört. Hatalmas, fekete szemei voltak.
Amikor általános iskolába jártam, a Madarak és Fák Napján mini playback-showt rendeztek, ahol én a Depeche Mode Photographic című számával léptem fel. A zene egy kétkazettás magnóból szólt, és a hatalmas aulában senki nem hallotta, én sem, a közönség sem. Nagyon kínos négy percet éltem át; százan néztek minket. A tanárok, az alsósók, a felsősök, a Farkas Móni, akibe szerelmes voltam, az osztálytársaim mind végig nézték az elmondhatatlant. A haverom mögöttem ült egy széken, ölében egy szintetizátorral, arcát a tenyerébe temetve röhögött és sírt, én síri csöndben ugráltam meg tátogtam, mint a partravetett hal. Azóta szüneteltetem az előadói munkásságom, de a haverom csinált már néhány aranylemezt, épített egy nagy házat és röhög mindenkin. (Egy másik volt osztálytársam a Matyi és a hegedűsből a Matyi.)
Most feladom. Túl sok történetem van, és azt a több ezer óra sétát még számba sem vettem, amikor nem is történt semmi, csak álmodoztam arról, hogy valami furfangos módon én leszek a hős. Jó huszonöt év volt, tevékenyen telt, minden nap rácsodálkoztam a világra, de ez még csak a kezdet! Sok barátot szereztem, ők most mindig várnak, hogy együtt legyünk, és ez az amire büszke vagyok.
szerda, február 01, 2006
2. szezon, 23. levél
Sziasztok!
Remélem mindenki jól van és jó. Remélem, mindenki boldog és egészséges. Én itt vagyok Angliában, Liverpoolban, az Old Hall streeten, a Lancester épületben, újságokat olvasok és kűzdök az Álommanóval. (Csehül állok.) Nem kezdek el hisztizni most, hogy hétfő van, és dolgozni kell, nekem ugyanis a hétfő a kedvenc napom. Nem azért, mert kietlen magánéletű titkárnő vagyok, aki hétvégenként magányos, és nem is azért, mert el akarom hitetni veletek, hogy szerencsés és sikeres emberként a munkám az életem, még csak azért sem, mert Heike Makatsch széttárta nekem a lábait az előbb (márpedig széttárta), hanem azért mert sznob vagyok. "Nekem bejön a hétfő, dögöljetek meg." - mondom magamban, és dacból, hirtelen, oda sem nézve elmentek néhány e-mailt. IP Clear vagy VPN; egyre megy. De vigyázat, csalok! Hát ezért vagyok én itt, ennyire balra, fönt? Dolgozni jöttem ide? Ugyan, dehogy. Gyógykezelésen veszek részt, terápián, hogy úgy mondjam: amikor csak tehetem, lemegyek a tengerre, megállok ott, ahol a szárazföld vízbe vált, és magamba szívom a felettük örvénylő levegőt. Nézem kicsit a eget, hunyorgok, mert süt a nap, és mosolygok. Aztán elgondolkodom azon, hogy miért jó itt, és amikor rájövök, akkor már nevetek. Ugrálni támad kedvem, meg futni vagy sárkányt eregetni. Már hetekkel ezelőtt leköltöztem a tengerpartra, és függő vagyok. (Otthonra is kéne egy tenger, és tudom, ha mindannyian hiszünk benne, meg tudjuk csinálni. Én átcsempészem a határon, csak küldjetek rá pénzt. Letesszük a Dunántúlra, és komp jár majd Budapest és Szombathely között. A maradék részét meg a Balcsival együtt olajra cseréljük az arabokkal. A tenger helyén, ĺrország és Anglia között meg építünk egy nagy bevásárlóközpontot, és Pick szalámit árulunk bent a zsidóknak, meg én majd a közepén éneklem egy mikrofonba a Börtön ablakábant, telitorokból. És lesz majd egy vasutas, aki körbe-körbe futkozik a második emeleten, és üvölti, hogy "Dinnyét, dinnyét!" Egy idő után megunom, és mondom majd: "Nem vagytok normálisak." - és elköltözöm Németországba, az a racionalitás utolsó mentsvára, és még tengerük is van.
Hogy további információval szolgáljak, elmondom, hogy szombaton Chesterbe kirándultunk, én, és még öt magyar. Chester egy kedélyes város a walesi határon, Chesire megye központja, Angliában is északnyugaton, a Dee folyó partján. Védőszentje szent Werburgh. A már Walesben található Broughton and Saltney településeivel együtt 90925 lakosa van, mind nagyon kedves és udvarias. A mintegy kétezer éves város a római időkben fontos szerepet töltött be a kelták elleni csatákban. Ez azonban túl intim dolog, nem írok többet Chesterről.
Puszilok mindenkit.
Tamás
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)