Itt ülök a szobámban, és azon spekulálok, hogy mindenki jól van-e. Remélem igen. Hallom, sokatok a Sziget rendezvényen keres magának tartalmas kikapcsolódást, míg mások a Balaton partján hódolnak minden jónak, amit csak oda lehet képzelni. Én ülök a napsütésben, és kólázok. Van, aki máshogy szórakozik, én így.
Az előbb bekopogtak a gyerekek, hogy ablakot mosnak fél fontért. Már tíz háznál igényelték a szolgáltatásukat, és az már öt font. Én adtam nekik 80 pennyt, és mondtam, hogy most aztán csillogjon-villogjon. Megkérdeztem, hogy mit fognak csinálni a pénzzel, azt mondták, elköltik.
Ma vettem egy digitális fényképezőgépet, nagyon kedvező ár-érték arány mellett, jó pénzért, olcsón. kiváló minőség. Olyan képeket csinálok, hogy sírnod kell majd, ha rájuk nézel. Olyan szépek lesznek, hogy a falatokra teszed ki őket!
Holnap interjúra megyek, úgyhogy csak délig dolgozom. Ha minden jól megy, megkapom a nemzeti biztosítási számomat. Ma elmentem megnézni, hogy hová kell mennem holnap, és jól is tettem, mert megint átvertek a busszal, és egy órát utaztam olyan helyeken, ahol semmi keresnivalóm nem volt.
Az idő csodálatosan gyönyörű, süt a nap, fúj a szél, juhéj. Lassan visszatér a spanom is, és nemsokára elköltözünk. Izgalmas idők jönnek, pénteken még bulizni is fogunk, remélem. Én be is csajozok. Felcsípek egy barna dögöset, meg egy szőke barbibabát. Ha meg nem jön össze, ti akkor sem fogjátok tudni, mert akkor majd hazudok. Mit nekem az!
Mást nem tudok mondani. Puszilok mindenkit:
Tamás
Akinek még van kedve, annak írok még:
Kísértet történet, amiben nincs kísértet, de amiben van léleklopás
Délután sétálni voltam a környéken. Az utcák csendesek voltak, csak a gyerekek rugdozták a falamat, és olykor buszok zörögtek végig a főutcán. A Colville street végén jobbra fordultam, átsétáltam a Picton roadon, majd bekanyarodtam egy ismeretlen utcába. Felpillantottam az utcanév-táblára, de az üres volt.
„Üres utcanév-tábla... Különös.” - gondoltam.
A nap úgy sütött, mint a nyugdíjasok fényképein, vagy mint szeptemberben, csütörtökön a hetedik óra után. Verőfényes napsütés, világoskék égbolt, fehér felhők. Szellő símogatta a hátamat. Vörös téglás házak során csatangoltam, míg egyszer csak egy parkra bukkantam, amiről addig még nem volt tudomásom. Ahogy a kovácsoltvas kapu felé sétáltam, azon gondolkodtam, hogy ezt a parkot nem jelöli a térkép, de ami még meglepőbb, a Google műholdas felvételein sem látható. Felettébb érdekes.
„Kellemes tisztás, ahol Tomi majd megpihen, elemózsiát vesz elő, és csendben falatozik.”
Ilyeneket gondoltam, de ahogy a kapun beléptem, furcsa érzés fogott el. Befelhősödött, és sápadt sötétség borult a rétre, a fák részegen dülöngéltek a szélben, mely az évszázadok alatt már oldalvást döntötte őket. Alig kellett néhány lépést tennem, hogy a gyanú, mely már jó ideje nem hagyott nyugodni, végül beigazolódjon: a bejárattól nem messze, a vénséges öregasszony egy padon ült, hatalmas ezüst gyűrűivel és fülbevalóival, kék kabátjában, mellette a kék esernyővel, szemében száz év bölcsességével és ravaszságával.
- Na végre! - mondta az öregasszony, mikor a padhoz értem.
- Végre? Nem is tudtam, hogy ide kell jönnöm. Véletlenül vagyok itt.
- Semmi baj, a lényeg az, hogy itt vagy. Üzletem van a számodra. Van nálam valami, ami érdekelni fog.
- Ne mondja. És mi lenne az?
- Az Alienware MJ-12m 7700-as, csúcstechnológiát alkalmazó hordozható számítógépe, a legnagyobb teljesítményű konfigurációban, egyenesen a gyártótól. Tíz darab. Meg öt hatalmas kijelző. Meg egy fish & chips.
- Az nem semmi. És mennyibe kerül mindez?
- Kettő. Két lélek. És úgy, hogy még nem tudnak róla. Úgy, hogy azt hiszik még, hogy az övék.
- Borotvapengéje nincs? Azt becserélném a fish & chipsre.
- Az nincs. De akkor felejtsük el a fish & chipset, kapsz helyette egy telefonkártyát. Van rajt még 7.3 font.
- Milyen színű?
- Mi milyen színű?
- A telefonkártya. Nekem csak a lila jó.
- Ez lila. Most elvihetsz mindent, de még ma éjjel legyen itt a két lélek.
- Itt lesznek, ne aggódjon.
A rohadt vén banya! A rohadék vén banyája! Már megint behúzott a csőbe, pedig hányszor megfogadtam, hogy nem csinálom többet! Rohadt vén boszorkány!
Hazafelé, az egyik sötét utcán két férfi zárkózott fel mellém. Magasak voltak, sportos testalkatúak, és azonnal látszott, hogy ki akarnak rabolni. A félelem a tekintetükben, az ideges mozdulatok, a félszeg testtartás mind arról árulkodtak, hogy kezdő rablók, aki maguk is csak ötven százalék esélyt adnak maguknak, akik már legalább fél órája a sötétben ólálkodnak, mire megjelenek én az utca sarkán, mire a szívük a torkukban kezd dobolni, de azért megindulnak utánam, félig vadászok, félig áldozatok, a liverpooli éjszaka antihősei, melegítőnadrágban és fehér sportcipőben. „Ideális prédák, csak el ne riasszam őket” - gondoltam. Amint elég közel értek hozzám, az egyikük megszólított.
- Mi most kirablunk. Ha meg akarod érni a napfelkeltét, akkor ideadod a pénzed, most azonnal.
- Nincs nálam pénz, de a közelben lakom, csak pár házra innen. Gyertek el velem, és vihetitek mind, csak ne bántsatok.
Enyhe bizonytalanság suhant át az arcukon, és bár nem érezték még, de valami sötét, végtelen szomorúság is ott lappangot a másodpercekben. Minden másodpercben egy kicsi, alig észrevehető. Amit onnantól kezdve mondtak, az elszállt a széllel, amit tettek, csak újabb lépés volt a kárhozat útján. (Ez olyan félelmetes, hogy én már tiszta libabőr vagyok!). Egymás után mentünk a házam felé, én elöl, ők mögöttem. Az egyik lakásban a Big Brother-t nézték, egy másikban éppen veszekedtek. Elértük a házamat. Rablóim idegesen néztek körül, míg elővettem a kulcsomat. Amikor az egyikük, a magasabb és izmosabb rabló becsukta utánunk az ajtót, észrevette, hogy az ajtómon nincs kilincs. Zár sincsen rajt, semmi. Ablakaim sincsenek. Nincsenek bútoraim, ruháim, tévém, nincsenek növényeim, irataim, dobozaim, semmim nincs, csak egy hatalmas asztalom van, három székkel. A fürdőszoba ajtaja nyitva van, már a szobából látszik, hogy ez is üres, egy fehér szappan van csak, egy fehér törölköző, mosdótál, csap.
Percekig óta nem szólaltak meg, tudtam, hogy tudják. Tudják, hogy baj van, de még nem sejtik, hogy már semmit nem tehetnek.
- Üljetek le, fontos mondanivalóm van.
Szó nélkül leültek.
- Üzletem van a számotokra. Van nálam valami, ami érdekelni fog titeket.
- Ne mondja. És mi lenne az?
- Az Alienware MJ-12m 7700-as, csúcstechnológiát alkalmazó hordozható számítógépe, a legnagyobb teljesítményű konfigurációban, egyenesen a gyártótól. Tíz darab. Meg öt hatalmas kijelző. Meg egy telefonkártya. – Hazudtam.
- Az igen! Gondolom kérni is fogsz valamit cserébe.
Térképet nyújtottám át nekik.
- A térképen láttok egy parkot. Menjetek el oda, és keressetek egy öregasszonyt. Egy padon üldögél, kék kabátban, kék esernyővel. Lesz nála egy tükör, amivel tartozik nekem.
- Egy tükör? Mit csinálsz te egy tükörrel?
- Az már az én dolgom. Egyre ügyeljetek: ha megvan amiért mentetek, azonnal gyertek vissza hozzám, addigra itt lesz minden, amit ígértem nektek. És még valami: soha ne nézzetek a tükörbe, egyetlen pillanatra se!
- Borotvapengéje nincs? Azt becseréljük a telefonkártyára.
- Az nincs. Most menjetek!
Ezt megcsináltam. A bolondok a saját lábukon mennek a végzetük felé. Tudom, hogy megteszik, az emberek kiszámíthatók. Bele fognak nézni a tükörbe, mert mondtam, hogy ne tegyék. Belenéznek majd, és akkor egy pillanatra megáll az idő, egy pillanatra, ami soha nem múlik el. Kész örökkévalóság, évezredes perc a boszorkány fogságában.
Milyen szar egy nap! Estére már semmihez nem maradt kedvem. Leeresztettem a napot és becsuktam az ablakokat. Enyhe szelet indítottam, és beállítottam reggelre egy kis esőt. Megmostam a fogam, és klasszikus zenét tettem föl, mert mostanában arra alszom el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése