Sziasztok!
Hallom, milyen szar időtök van. Sorry. Itt mindig süt a nap, kivéve a hétköznap reggeleket, mert akkor esik. „Nesze!” – mondja az Úr, és ránk küldi a locsogó esőt, terheléses edzésnek. „Kell a gyöpnek.” – mondja még, aztán röhög.
A múlt hétvégén elköltöztünk, most az egyetem közelében lakunk. Valahol Európában, szép és komoly környéken. Hatalmas platánok vetnek árnyékot a széles járda köveire, a parkban fák és egzotikus füvek csoportjai között kanyarog az út. A mi házunk a park végében áll, a Falkner square-en. Téglafalai, nagy ablakai, és a tekintélyes belmagasság egy művészlakás hangulatát kölcsönzi szerény hajlékunknak. Van 182 lépcsőnk. A tágas konyha egyik ablaka egy kövezett udvarra néz, amit valaki virágokkal rakott tele. A falunkat borostyán futja be, mit mondjak még? Ha átmegyünk a parkon, egy-két perces sétával elérünk az anglikán katedrálishoz, ami szédítően nagy és masszív. (Milyen érzés lehetett leülni száztíz évvel ezelőtt, és tervezni egy akkora katedrálist, hogy tele lesz vele az egész lap!) A templom után kezdődik az elegáns és nagyon modern éttermek sora, és amikor sok pénzem lesz, szeretnék majd itt vacsorázni, késsel-villával. Eddig egy hangulatos vendéglő/kávézó teraszára jártunk, főként az internet miatt, de a környékben és a kakaóban sem találni kivetnivalót, bájos kis hely egy varázslatos helyen. Ha már itt vagyunk, még néhány perc és elérjük a belvárost, ami meg olyan, mint egy belváros. Lassan ideje visszafordulni, mert nézd csak: esteledik. A nap a lombok közül és a házak sarkairól küldi utolsó sugarait. A fény porára mindjárt harmat csapódik, és szürke, ködös alkonyat üli meg a mélyebb pontokat.
Most tombol a szünidő. Bank holiday van, ami azt jelenti, hogy a hétfő a miénk, proliké. Ezen a hétvégén mindenki a nyarat búcsúztatja, megtelnek az utcák és a pubok, mindenki boldog, folyik a sör. Nekem is elég mozgalmas a hétvégém: pénteken elbúcsúztattuk a főnökömet a Rigby’s Pub-ban, ahol a szomszéd asztalnál Mike Myers ült, azaz Austin Powers, éppen csak azt nem mondta, hogy „Yeah Baby”. A tapintatlanabbak lefényképezték vagy kezet fogtak vele, de én már megszoktam a sztárokat köröttem, úgyhogy én nem. Fényképem sincs róla, az is lehet, hogy hazudok (de nem).
Éjjelre visszatértünk a városba, páran srácok, és én felszedtem két lányt: egy dögös barnát meg egy szőke barbibabát. Elfáradtunk, úgyhogy szombat estig pihegtünk, és csak akkor mentünk el egy nagyobb sétára. Tegnap vásárolni voltunk, megnéztük a Matthew Street zenei fesztivált (sok ember, meg valami színpad a távolban), és elmentünk a Tate Liverpool galériába is. Itt a Szerelem Nyara című kiállítást lehetett megtekinteni, ezt a kivételes és delikát válogatást a 60-as, korai 70-es évek pszichedelikus művészetéből; fotók, szobrok, poszterek remek gyűjteményét, interaktív és multimédiás installációkkal támogatva. A kiállítás nincs híján az olyan ritkaságoknak sem, mint Jimi Hendrix egyetlen ismert festménye, vagy Janis Joplin „eredeti, pszichedelikus Porschéja az első európai útján”. A galéria sajnos bezárt, mire odaértünk, úgyhogy én mindebből semmit sem láttam, talán majd ma.
Nem írok többet, mert akkor senki nem olvassa el.
Puszil Fukcius Tamás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése