Az üres városban

Az üres városban járok. Néptelen utcákon bolyongok, és érzem, hogy a házakban sem lélegzik senki. Általában: érzem a dolgokat. Érzem a vákumot a falak között, a szívó hatást, amit a halott szél okoz. Üres a levegő, nincs benne semmi, aminek az élethez köze van. Nincs bent a föld illata, a városok bűze, az emberek kiáltása, semmi. Nincs bent a kaland, amikor a levegő az emberbe sodródik az orron és szájon keresztül, végigsöpörve a légcsatornán, be a tüdőkbe, majd kimosva azokat visszaszalad a szabadba.

Félelmetesen kihalt minden. Észreveszem, hogy az egyik kapualjban megmozdul valami. Ijesztő zajokat hallok, sikoly és sírás keverékét, de csak távolról, nagyon halkan. Néhány lépés múlva egy öregasszony hatalmas alakja rajzolódik ki, füstből és rongyokból áll össze, testet ölt, felém fordul és a szemembe néz. Cigány és tenyérjós. Vastag, húsos kezein folyik az arany, ruháját rózsák díszítik. Fülében a karika: önmagába visszatérő, végtelen kanyar, az egyenes megcsúfolása. (Az örök csalódás, hogy nem arra visz az út, amerre nézünk, pedig tudjuk előre már, hogy merre visz.) Hatalmas, fekete szemei vannak, és én meglátok bennük valamit, amitől egy pillanatra elszorul a tüdőm, a szívem is megáll, majd dobban egy akkorát, hogy mindenem belezsibbad. Fekete felhők suhannak át az öregasszony szemén, a felhők előtt madarak repülnek, és sírnak és sikítanak.

- És mond neked valamit?
- Igen. Elém áll, felém nyújtja a nyakát, arca torz vigyorba rándul és suttogó, rekedt hangon beszélni kezd:

- Látod már?
- Nem. – hazudom mindig ugyanúgy.
- Neeem? – kérdi gúnyosan és szárazon nevet. Nem akarod látni. mert dacos vagy. Bedurciztál. Mint egy kisgyerek: cinikus, érzékeny, csupa meglepetés. Messzi tájakra kóborolsz, hogy megkeress egy érzést, amit nem találsz magadban.
- Ez egy Kosheen szám.
- Ez egy Kosheen szám, és éppen idevág.
- Nem kaptam meg a gépeket. Otthon ülök két hónapja. Várok a postásra, és nem jön. Már hülyére unom magam.
- Jaj, a gépek! El is felejtettem mondani. Volt egy kis probléma a lelkemmel, ezért a késés. Holnap átviszem őket.
- Már az egész város üres.
- És?

- Nem szeretem ezeket a késéseket. A helyzet az, hogy már kimondottan utálom őket.
- Mész haza?
- Megyek. Fel kell ébredni.
- Hát csak menj. Jó utat! – mondja még, és gonoszan, keserűen kacagni kezd.


- Nagyon utálom.
- Elhiszem. És aztán hazamész?
- Igen, haza kell mennem, lefeküdni és elaludni. Akkor felébredek. De néha nem enged. Nem enged haza. Mindig máshogy csinálja, de valahogy mindig eléri, hogy ott kelljen maradnom. Legutóbb péntek éjjel történt ilyen. Otthagytam a kapualjban, és elindultam haza. Elhagytam a rabszolgapiacot és gyalogoltam, órákon keresztül. Száz és száz utcán mentem végig a százezer közül, a végtelen sok éjszaka egyikén. Folyton fújt a szél, és bármerre mentem, mindig balról jött, ami egy idő után teljesen összezavarta az egyensúlyérzékemet. Sokszor nekiütődtem a házak falának, vagy lesodródtam az úttestre, néha már arra kellett figyelnem, hogy nehogy elessek. Nem tudtam többé, hogy mi a függőleges, mi az előre, mi a légnemű, mi a szilárd. Az biztos, hogy valami folyékonyat lélegeztem, mert néha bugyborékolt a számban meg a tüdőmben. Zúgni kezdett körülöttem az utca, a kezem nehéz lett, a lábaimat nem éreztem, hánynom kellett és éhes voltam. Nagyon rossz volt, már azt sem tudtam, mit érezzek. Hogy azután mi történt, arra nem emlékszem, de este hatkor ébredtem fel, és olyan fáradt voltam, mint még soha. Fájt minden izmom, nem tudtam gondolkodni, csak arra tudtam figyelni, hogy nem szabad visszaaludnom, mert túl gyenge vagyok hozzá.

- Lidérces látomás.
- Aha.