Szervusztok.
Remélem. Üdvözletemet küldöm egy diákszállásról, ahol kirándulni vagyok Vilivel. A falakat a szexuális forradalom korát idéző festmények fedik, a kocsma és a konyha füsttel, és nemzetközi fiatalokkal teli. A szobánkban húsz ágy. Kettőt mi foglalunk el, kettőt két fiú, tizenhatot meg tizenhat lány. Éjjel párnacsatázunk meg szellemet idézünk, reggel pedig arra ébredek, hogy egy csapat huri fésülködik körülöttem, titokzatos krémeket és ismeretlen rendeltetésű ruhadarabokat pakolnak kis dobozokba, csivitelnek, csacsognak. 18 évesek és svédek, az előbb megkérdeztem.
A diákszállás élvezeti értékét tovább emeli, hogy Edinburgh belvárosában van, és az ablakok egy várra néznek. Edinburghban minden ablak várra néz, mert itt csak várak meg templomok vannak, várak meg kísértetek. Varázsváros Skócia szívében. Valahol északon meg nyugaton, tőletek balra, fel.
Szombaton jöttünk, nyolc óra alatt, három átszállással teljesítettük az utat, kellemesen és könnyedén. A második, harmadik és negyedik szakaszt vonatpótló autóbuszokon tettük meg, aminek hallatán, gondolom, minden magyar ingázónak összeszorul a gyomra és felmegy a vérnyomása, de itt mint oly sok minden, ez is más. Az út során kedves kis városokban álltunk meg, ahol vásárlásban tetőzött a polgárok hétvégéje, mi meg csak sodródtunk a tömeggel egy kicsit. A legjobban az utolsó etapot élveztem, amikor hárman voltunk azon a böhömnagy buszon, és én legelől ültem, a bal oldalon, ahol Magyarországon vezetnék, ha buszvezető lennék, és ahonnan tökéletes kilátásom volt az útra. Ködös, dombos tájakon kanyargott az út, nagyon szűk volt, és a sofőr ment, mint a meszes. Én hátradöntöttem az ülést és zenét hallgattam. Néha elszundítottam egy kicsit, és amikor felébredtem, rendre szívszélhűdést kaptam, mert azt hittem, hogy én vezetek.
Kis kirándulásunk egészéről elmondható, hogy nem szerveztük túl a dolgokat. Egy órával az indulás előtt döntöttünk úgy, hogy útra kelünk, és majd lesz valahogy. Izgalmassá tette az érkezést, hogy nem volt szállásunk, így este 11-kor ott álltunk Edinburgh vásárlóutcájában egy hátizsákkal, fedél nélkül. Amikor megkérdeztünk pár fiatalt, hogy hol találunk olcsó diákszállót vagy kollégiumot, elirányítottak minket a Hiltonhoz. Ezek hülyék – állapítottam meg, és elmentünk inni egy sört. A sör után már simán ment minden, találtunk egy nemzetközi diákszállót, hátizsákos utazókra kalkulált árakkal – a Hiltonnal szemben. A mi ablakunk a Hiltonra néz, meg a várra, a Hiltoné meg egy diákszállóra, elég égő.
Az első éjszakán elmentünk szórakozni. A szórakozás az mindenhol jó, itt is az, csak vigyázni kell, mert a skótszoknyás palik kicsit becsapósak. Láttam egyet, aki megkérdezte a mellette állót, hogy „Szórakozol velem?”, aztán meg egyből állon vágta. A zenés-táncos helyen, ahol tetőzött az éjjel, már elég nagy számban voltak jelen a skótszoknyás-vöröshajú férfiak, ezek a helyi hungaristák, úgyhogy mi igyekeztünk jól viselkedni, nem is kötött belénk senki.
(- Vili, keljél, baze, fél tíz van.
- Jól van, bontsd a bort.)
A 10 órás városnézést nem mesélem el, mert nem lehet.
Vasárnap este elmentünk egy Michael Nyman koncertre, mert az jó. Elvegyültünk az estélyis hölgyek és öltönyös urak forgatagában, ami nem volt könnyű, mert én fekete pólót viseltem, barna kardigánt, kordbársony nadrágot és fehér sportcipőt, fekete lakkbőr díszítőcsíkkal, és Vili is hasonló színekkel fejezte ki belső harmóniáját. Egy páholyból francia úr köpött ki. Turisták! – sziszegte, mire mi lecsúzliztuk, a feleségét meg fejbedobtam egy almával. A koncert egyébként nagyon tetszett, régi vágyam volt, hogy élőben halljam a The heart asks pleasure first című számot, és most megvolt. Előre elképzeltem, ahogy majd hátradőlök a széken, becsukom a szemem, és hagyom, hogy úrrá legyen rajtam a zene, de ez nem teljesen sikerült. Egyrészt hülye kényelmetlen volt a székem, másrészt nem mertük meginni a bort a koncert előtt. Megtartottuk a koncert utánra, akkor úgyis jobban tud érvényesülni, mert sok sör támogatja. Hazafelé két vidám részeg üdvözölt minket, és megkérdezték, hogy van-e kedvünk verekedni. Nincsen – mondtuk, de hogy ezeknek valami bajuk van, az biztos. Éjjel nem tudtunk aludni, ezért lementünk a szállás bárjába, ahol rengeteg fiatal fogadott minket. Az arcunkat összekormozták, mint az indiánoknak, mert az is jó, de utána hagytak minket beszélgetni. Hajnali ötkor feküdtünk le, amikor már mindketten nagyon bölcsek és érdekesek voltunk.
Ez volt Edinburgh.
Remélem. Üdvözletemet küldöm egy diákszállásról, ahol kirándulni vagyok Vilivel. A falakat a szexuális forradalom korát idéző festmények fedik, a kocsma és a konyha füsttel, és nemzetközi fiatalokkal teli. A szobánkban húsz ágy. Kettőt mi foglalunk el, kettőt két fiú, tizenhatot meg tizenhat lány. Éjjel párnacsatázunk meg szellemet idézünk, reggel pedig arra ébredek, hogy egy csapat huri fésülködik körülöttem, titokzatos krémeket és ismeretlen rendeltetésű ruhadarabokat pakolnak kis dobozokba, csivitelnek, csacsognak. 18 évesek és svédek, az előbb megkérdeztem.
A diákszállás élvezeti értékét tovább emeli, hogy Edinburgh belvárosában van, és az ablakok egy várra néznek. Edinburghban minden ablak várra néz, mert itt csak várak meg templomok vannak, várak meg kísértetek. Varázsváros Skócia szívében. Valahol északon meg nyugaton, tőletek balra, fel.
Szombaton jöttünk, nyolc óra alatt, három átszállással teljesítettük az utat, kellemesen és könnyedén. A második, harmadik és negyedik szakaszt vonatpótló autóbuszokon tettük meg, aminek hallatán, gondolom, minden magyar ingázónak összeszorul a gyomra és felmegy a vérnyomása, de itt mint oly sok minden, ez is más. Az út során kedves kis városokban álltunk meg, ahol vásárlásban tetőzött a polgárok hétvégéje, mi meg csak sodródtunk a tömeggel egy kicsit. A legjobban az utolsó etapot élveztem, amikor hárman voltunk azon a böhömnagy buszon, és én legelől ültem, a bal oldalon, ahol Magyarországon vezetnék, ha buszvezető lennék, és ahonnan tökéletes kilátásom volt az útra. Ködös, dombos tájakon kanyargott az út, nagyon szűk volt, és a sofőr ment, mint a meszes. Én hátradöntöttem az ülést és zenét hallgattam. Néha elszundítottam egy kicsit, és amikor felébredtem, rendre szívszélhűdést kaptam, mert azt hittem, hogy én vezetek.
Kis kirándulásunk egészéről elmondható, hogy nem szerveztük túl a dolgokat. Egy órával az indulás előtt döntöttünk úgy, hogy útra kelünk, és majd lesz valahogy. Izgalmassá tette az érkezést, hogy nem volt szállásunk, így este 11-kor ott álltunk Edinburgh vásárlóutcájában egy hátizsákkal, fedél nélkül. Amikor megkérdeztünk pár fiatalt, hogy hol találunk olcsó diákszállót vagy kollégiumot, elirányítottak minket a Hiltonhoz. Ezek hülyék – állapítottam meg, és elmentünk inni egy sört. A sör után már simán ment minden, találtunk egy nemzetközi diákszállót, hátizsákos utazókra kalkulált árakkal – a Hiltonnal szemben. A mi ablakunk a Hiltonra néz, meg a várra, a Hiltoné meg egy diákszállóra, elég égő.
Az első éjszakán elmentünk szórakozni. A szórakozás az mindenhol jó, itt is az, csak vigyázni kell, mert a skótszoknyás palik kicsit becsapósak. Láttam egyet, aki megkérdezte a mellette állót, hogy „Szórakozol velem?”, aztán meg egyből állon vágta. A zenés-táncos helyen, ahol tetőzött az éjjel, már elég nagy számban voltak jelen a skótszoknyás-vöröshajú férfiak, ezek a helyi hungaristák, úgyhogy mi igyekeztünk jól viselkedni, nem is kötött belénk senki.
(- Vili, keljél, baze, fél tíz van.
- Jól van, bontsd a bort.)
A 10 órás városnézést nem mesélem el, mert nem lehet.
Vasárnap este elmentünk egy Michael Nyman koncertre, mert az jó. Elvegyültünk az estélyis hölgyek és öltönyös urak forgatagában, ami nem volt könnyű, mert én fekete pólót viseltem, barna kardigánt, kordbársony nadrágot és fehér sportcipőt, fekete lakkbőr díszítőcsíkkal, és Vili is hasonló színekkel fejezte ki belső harmóniáját. Egy páholyból francia úr köpött ki. Turisták! – sziszegte, mire mi lecsúzliztuk, a feleségét meg fejbedobtam egy almával. A koncert egyébként nagyon tetszett, régi vágyam volt, hogy élőben halljam a The heart asks pleasure first című számot, és most megvolt. Előre elképzeltem, ahogy majd hátradőlök a széken, becsukom a szemem, és hagyom, hogy úrrá legyen rajtam a zene, de ez nem teljesen sikerült. Egyrészt hülye kényelmetlen volt a székem, másrészt nem mertük meginni a bort a koncert előtt. Megtartottuk a koncert utánra, akkor úgyis jobban tud érvényesülni, mert sok sör támogatja. Hazafelé két vidám részeg üdvözölt minket, és megkérdezték, hogy van-e kedvünk verekedni. Nincsen – mondtuk, de hogy ezeknek valami bajuk van, az biztos. Éjjel nem tudtunk aludni, ezért lementünk a szállás bárjába, ahol rengeteg fiatal fogadott minket. Az arcunkat összekormozták, mint az indiánoknak, mert az is jó, de utána hagytak minket beszélgetni. Hajnali ötkor feküdtünk le, amikor már mindketten nagyon bölcsek és érdekesek voltunk.
Ez volt Edinburgh.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése