- Jók itt az emberek. Jó emberek vannak itthon – mondom magamban.
- Klasszak, ugye – válaszolom rögtön – de te vagy a legklasszabb – teszem még hozzá, mert érzem, hogy kell a bátorítás.
- Az bizony kell - mondom most magamban, és mondok még valamit, de az már elveszik a zajban.
- Megkérdeztem az öreg nőt egy-két dologról.
- Megkérdezted tőle, hogy hány éves?
- Igen, de azt mondta ő is, hogy ilyent nem illik megkérdezni, úgyhogy ezt már soha nem fogjuk megtudni.
- Biztos kétszáz.
- Lehet, hogy annyi. Vagy négyszáz.
- Vagy háromezer.
- Elmondta azt is, hogy vannak gyerekei. Van két lánya és két fia, és mind a két fia szerelmes a fiatalabbik lányba.
- A saját tesójukba?
- Aha. Biztos jó csaj.
- Majd kérj róla fényképet.
- Oké. Azt mondta, hogy majd bemutat nekik, és én is szerelmes leszek a lányába. Én meg mondtam neki, hogy az aztán kurvajó lesz.
- Az aztán kurvajó lesz – válaszoltam neki – legyünk mind a hárman szerelmesek ugyanabba a lányba.
- Félsz a fiaimtól? – kérdezte ő.
- Nem, a lányodtól félek.
- Azt egyébként jól is teszed. Nagyon szép, és néma, és soha nem mutatja ki az érzéseit.
- Akkor nincs baj. Akkor én soha nem leszek szerelmes belé.
- Dehogynem, most mondom, hogy nagyon szép.
- És mire jó ez? Téged is csak álmodlak, őt is csak álmodnám – mondtam neki, és észrevettem, hogy most először tegeztem.
- Mindent csak álmodsz. Nézd meg magad – mondta olyan nyugalommal, hogy ösztönösen megijedtem, ahogy a csarnok közepén lévő ágy felé fordult.
- Ezt te nem csinálod meg velem. Nem én fekszem az ágyon, ez neked túl sablonos lenne – mondtam vagy kérdeztem, és haragot, és tehetlenséget és félelmet hallottam ki a szavaimból.
- Nem, tényleg nem te vagy. Nem tudom ki ez, de már két napja itt fekszik. Gondolom, valaki majd eljön érte valamikor.
A csarnok közepére sétáltunk, ahol a hordágy állt. A hordágyon egy férfi feküdt, zöld lepedővel letakarva, ami alól csak bal keze lógott ki. Vénájába vékony tűn keresztül csordogált a színtelen folyadék. A kéz szürke volt és izzadságtól gyöngyözött; a víz cseppekben ült ki a karra, a kézfejre, az ujjakra, vékony folyókká gyűlt össze a könyök és csukló hajlatainál, majd lassan lecsöpögött a földre. Lehúzta a testről a lepedőt, egy olyan mozdulattal, amilyennel régi bútorokról egy ódon kastélyban.
- Miért fekszik itt?
- Nem tudom. Elég nagy körülötte a bizonytalanság, de az biztos, hogy alszik, ezért mutatom neked. Nézd, ahogy mozognak a szemei; álmodik éppen.
- Miről álmodik?
- Miért gondolod, hogy nekem mindenre van válaszom? Ezt mondjuk éppen tudom. Rólunk álmodik, azt, hogy itt állunk fölötte, és nézzük, ahogy csöpög belé az altató.
- Akkor majdnem ébren van.
- Igen, csak éppen alszik.
- Klasszak, ugye – válaszolom rögtön – de te vagy a legklasszabb – teszem még hozzá, mert érzem, hogy kell a bátorítás.
- Az bizony kell - mondom most magamban, és mondok még valamit, de az már elveszik a zajban.
- Megkérdeztem az öreg nőt egy-két dologról.
- Megkérdezted tőle, hogy hány éves?
- Igen, de azt mondta ő is, hogy ilyent nem illik megkérdezni, úgyhogy ezt már soha nem fogjuk megtudni.
- Biztos kétszáz.
- Lehet, hogy annyi. Vagy négyszáz.
- Vagy háromezer.
- Elmondta azt is, hogy vannak gyerekei. Van két lánya és két fia, és mind a két fia szerelmes a fiatalabbik lányba.
- A saját tesójukba?
- Aha. Biztos jó csaj.
- Majd kérj róla fényképet.
- Oké. Azt mondta, hogy majd bemutat nekik, és én is szerelmes leszek a lányába. Én meg mondtam neki, hogy az aztán kurvajó lesz.
- Az aztán kurvajó lesz – válaszoltam neki – legyünk mind a hárman szerelmesek ugyanabba a lányba.
- Félsz a fiaimtól? – kérdezte ő.
- Nem, a lányodtól félek.
- Azt egyébként jól is teszed. Nagyon szép, és néma, és soha nem mutatja ki az érzéseit.
- Akkor nincs baj. Akkor én soha nem leszek szerelmes belé.
- Dehogynem, most mondom, hogy nagyon szép.
- És mire jó ez? Téged is csak álmodlak, őt is csak álmodnám – mondtam neki, és észrevettem, hogy most először tegeztem.
- Mindent csak álmodsz. Nézd meg magad – mondta olyan nyugalommal, hogy ösztönösen megijedtem, ahogy a csarnok közepén lévő ágy felé fordult.
- Ezt te nem csinálod meg velem. Nem én fekszem az ágyon, ez neked túl sablonos lenne – mondtam vagy kérdeztem, és haragot, és tehetlenséget és félelmet hallottam ki a szavaimból.
- Nem, tényleg nem te vagy. Nem tudom ki ez, de már két napja itt fekszik. Gondolom, valaki majd eljön érte valamikor.
A csarnok közepére sétáltunk, ahol a hordágy állt. A hordágyon egy férfi feküdt, zöld lepedővel letakarva, ami alól csak bal keze lógott ki. Vénájába vékony tűn keresztül csordogált a színtelen folyadék. A kéz szürke volt és izzadságtól gyöngyözött; a víz cseppekben ült ki a karra, a kézfejre, az ujjakra, vékony folyókká gyűlt össze a könyök és csukló hajlatainál, majd lassan lecsöpögött a földre. Lehúzta a testről a lepedőt, egy olyan mozdulattal, amilyennel régi bútorokról egy ódon kastélyban.
- Miért fekszik itt?
- Nem tudom. Elég nagy körülötte a bizonytalanság, de az biztos, hogy alszik, ezért mutatom neked. Nézd, ahogy mozognak a szemei; álmodik éppen.
- Miről álmodik?
- Miért gondolod, hogy nekem mindenre van válaszom? Ezt mondjuk éppen tudom. Rólunk álmodik, azt, hogy itt állunk fölötte, és nézzük, ahogy csöpög belé az altató.
- Akkor majdnem ébren van.
- Igen, csak éppen alszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése