Szervusztok. Úgy eltűntetek, hogy már egészen kétségbe estem. Nem tudtam, hogy lusták vagytok írni, vagy megutáltatok, esetleg történt valami, amiről sejtelmem sincs. Én jól vagyok, csak a szülinapomon annyira berúgtam, hogy egész eddig másnapos voltam. Az Angol időnként belém rúgott, hogy lássa, élek-e még, de egyébre nem emlékszem. Kérem, kapcsolják ki – mondtam többször a napra mutatva, minden eredmény nélkül. Vasárnap kirándulni voltunk a barátnőmmel. Elmentünk Manchesterbe, hogy ott töltsük a délutánt, mert csak egy órára van vonattal, és én még sosem jártam ott. Jó hely. Nagy, tágas, világos. A belváros csupa üveg meg bevásárlóközpont, utcai komédiásokkal, zenészekkel, kurvákkal meg stricikkel. Vásároltunk, mint a jól idomított angolok, ügyesen, mint a kis csimpánz. Ebédeltünk egy helyen, mert ha az ember kimozdul, akkor eszik valamit egy "helyen" (Pizza Hut, pizza, mert hiába vagyok sznob, ha egyszer spórulok). Voltunk kulturális programon is: az Urbis nevű üvegháromszögben, a modern városi életről szóló interaktív kiállításon vettünk részt. A legjobban annak örültem, hogy volt egy szoba, ami tele volt monitorokkal, amiken biztonsági kamerák képeit láthattuk. Anglia ugyanis világelső az egy főre jutó biztonsági kamrák számát tekintve (egy-negyvened, tehát ha hatvan millió lakossal számolunk, akkor a kamerák száma másfél millió). Az átlagos angolról naponta háromszáz alkalommal készül felvétel. Kamerák vannak a buszokon, az éttermekben, az utcán, a boltokban, még a lépcsőházunkban is van belőlük, egy pedig az udvarunkat figyeli éjjel-nappal. Vannak olyan rendőrségi buszok, amiknek a tetejét körberakták kamerákkal, ezek egész nap cirkálnak, és figyelnek bennünket. Ez most jó vagy rossz? Nem tudom, de mindegy is.
Tegnap a liverpooli focicsapat megalázta a birminghamit (7-0), és ez némi kárpótlást jelent azután, hogy kiestek a Bajnokok Ligájából. Nem vagyok nagy focirajongó, de ez azért jól esett. Mondták is, hogy ezt az én kedvemért csinálták. Nemrég játszották az Anglia-Uruguay barátságos mérkőzést kedves városunkban, és akkor a nemzeti válogatott az irodánkkal szembeni szállodában lakott. A futballisták minden nap akkor mentek edzésre, amikor én haza indultam, így mindig találkoztunk. Ahogy Backhem és Gerrard megjelentek az ajtóban, a rajongók sikítozni kezdtek, az újságírók és fotósok egymást taposták. (Valami rejtélyes okból tudósítóként jelen volt az Animal Planet is.) A nagy zűrzavarban senki nem vette észre, ahogy Crouch felém fordul, és odakiáltja:
- Tomi, a hét-nullt neked csináljuk!
- Köszi, köszi - válaszoltam én.
A hétvége izgalmasnak ígérkezik, rengeteg minden fog történni. Először is elmegyek Amsterdamba a barátnőmmel, mert megérdemeljük. Nagy sétákat teszünk a csatornák mentén, sajtot eszünk a tulipánmező közepén, biciklizünk a főtéren. Ja, nem, mert szakadni fog az eső. Akkor csak ülünk egy coffeeshopban és füvet szívunk, majd elmegyünk kurvázni. Mindeközben kiállítás nyílik a képeimből meg ezekből a levelekből Szombathelyen, a Kultúrkapu Fesztivál keretében. Egyértelműen én leszek a leggyengébb láncszem a programok sorában. Felötlenek bennem a tátikás emlékek az általános iskolából, ez is olyan lesz, de most legalább nem leszek jelen. Ugyanekkor zajlik a háború Franciaország és az Apple között, mert a franciáknak nem tetszik, hogy az iPodot csak az iTunes-szal lehet menedzselni. Én meg tegnap felfedeztem, hogy a Winamppal is lehet.
- Jééé! - mondtam erre. Aztán utánanéztem mégegyszer, és rájöttem, hogy nem ezen vitatkoznak, hanem egészen máson, de most már mindegy. Már megint nem én találtam fel a spanyol viaszt. És? És semmi.
Mindenkit puszilok.
Tegnap a liverpooli focicsapat megalázta a birminghamit (7-0), és ez némi kárpótlást jelent azután, hogy kiestek a Bajnokok Ligájából. Nem vagyok nagy focirajongó, de ez azért jól esett. Mondták is, hogy ezt az én kedvemért csinálták. Nemrég játszották az Anglia-Uruguay barátságos mérkőzést kedves városunkban, és akkor a nemzeti válogatott az irodánkkal szembeni szállodában lakott. A futballisták minden nap akkor mentek edzésre, amikor én haza indultam, így mindig találkoztunk. Ahogy Backhem és Gerrard megjelentek az ajtóban, a rajongók sikítozni kezdtek, az újságírók és fotósok egymást taposták. (Valami rejtélyes okból tudósítóként jelen volt az Animal Planet is.) A nagy zűrzavarban senki nem vette észre, ahogy Crouch felém fordul, és odakiáltja:
- Tomi, a hét-nullt neked csináljuk!
- Köszi, köszi - válaszoltam én.
A hétvége izgalmasnak ígérkezik, rengeteg minden fog történni. Először is elmegyek Amsterdamba a barátnőmmel, mert megérdemeljük. Nagy sétákat teszünk a csatornák mentén, sajtot eszünk a tulipánmező közepén, biciklizünk a főtéren. Ja, nem, mert szakadni fog az eső. Akkor csak ülünk egy coffeeshopban és füvet szívunk, majd elmegyünk kurvázni. Mindeközben kiállítás nyílik a képeimből meg ezekből a levelekből Szombathelyen, a Kultúrkapu Fesztivál keretében. Egyértelműen én leszek a leggyengébb láncszem a programok sorában. Felötlenek bennem a tátikás emlékek az általános iskolából, ez is olyan lesz, de most legalább nem leszek jelen. Ugyanekkor zajlik a háború Franciaország és az Apple között, mert a franciáknak nem tetszik, hogy az iPodot csak az iTunes-szal lehet menedzselni. Én meg tegnap felfedeztem, hogy a Winamppal is lehet.
- Jééé! - mondtam erre. Aztán utánanéztem mégegyszer, és rájöttem, hogy nem ezen vitatkoznak, hanem egészen máson, de most már mindegy. Már megint nem én találtam fel a spanyol viaszt. És? És semmi.
Mindenkit puszilok.
1 megjegyzés:
egy kicsit orwell 1984 ere emlekeztet, eleg nyomaszto lehet
Megjegyzés küldése