3. szezon, 2. levél

Sziasztok!

Itt vagyok megint. (Hol? Itt.) Remélem, mindenki jól van, élvezi a nyarat, jegeskávézik a Liszt Ferenc téren, vagy Szombathelyen, a Szimfónia teraszán, ahol sárga napernyő van, és kedvesek a pincérlányok. Ha igazán sznob, ezt teszi. Velem annyi minden történt, hogy félő, el sem tudom majd mesélni. I’m up and about, amit nem is illik leírni egy jólnevelt, magyar szövegben, de szarok rá.

Pár napja értem haza Horvátországból: céges nyaralás. Felhívtam a horvát barátaimat is, mert jó érzés volt egy országban lenni velük. Itthon is jó érzés egy országban lenni a barátaimmal, nem kell többet kérdezniük, hogy mikor jövök már haza.

- Soha, mert már itthon vagyok.
- Akkor szopjál halat.

Holnap hazautazom, mert Szombathelyen van a világ legjobb uszodája. Beleugrom a vízbe, és máris úgy érzem magam, mint egy delfin. Én abban a medencében nőttem fel. Már óvodában oda jártam úszni, a legjobb úszó voltam az őzike csoportban. Tudom, az őzike nem kifejezetten vizi állat, de én jó úszó voltam. Hosszan lent tudtam maradni a víz alatt, meg minden. Amikor játszhattunk, egyből mentünk a körmedencébe, ahol ha sokan köröztünk egyszerre, hatalmas örvényt idéztünk elő, aztán csak elfeküdtünk a vizen és keringtünk. Emlékszem arra is, amikor először úsztam le ötven métert egyhuzamban. A nyolcas sávban történt az eset, apám sétált mellettem, én meg csak úsztam és úsztam, amíg el nem fogyott a medence. Később, hétvégenként mindig háton úsztam, órákon át, énekeltem, meg néztem az uszoda hullámos mennyezetét, ahogy a denevérek keringtek a magasban. Egyszer, amikor ki akartam mászni a vízből, egy idősebb fiú a fejemre lépett. Gondolom viccesnek találta, de aztán kapott apámtól egy akkora pofont, hogy elment a kedve a tréfától.

Visszatérek ehhez a levélhez, amit három hete félretettem, és most folytatom. Változott valami? Nem, semmi, tényleg. Szombaton esküvőn voltam, az elsőn. Nekem is az első volt, meg az ifjú párnak is, ebben a minőségben, de mindannyian jól éreztük magunkat. Vasárnap elmentem egy Kispál koncertre a Zöld Pardonba. Nem mondom el, hogy milyen volt, hagyok egy kis teret a képzeleteteknek. Mellesleg rájöttem, hogy felnőtt vagyok. A Szobaákossal mi vagyunk az idősebb fiúk a csocsóasztalok körül, akiket kiválóan le lehet húzni cigivel, kólával, százassal. A tizenhat éves lányok ugyanis ezt csinálják.

- L.H. – le vagy húzva!
- Akkor szopjál halat.

A nyár egyébként egy pénzügyi holokauszt. Egyszerűen nem tudok otthon maradni, és a keresetem többszörösét elköltöm sörre, narkóra meg olcsó ribancokra. (Kólára és mozira.) Ráadásul tetemes alvás-deficitet halmozok fel a hétköznapokon, amit vasárnap egy reggel hétkor való lefekvéssel fejlesztek mentális anarchiává. Tudok élni, na, egész nyáron csak muzsikálok. A hangya meg csak gyűjtöget, de én élményekkel leszek gazdagabb. A végén meg majd eldöntjük, hogy ki járt jobban.

- Minek a végén?
- Semminek. Szopjál halat.

Megint eltelt három hét, még mindig nem fejeztem be ezt a levelet. Dehogyis nem, már rég.