A megvadult nyalókák városa (fotó)

Falkner Park

A Falkner Park 1935-ben, a liverpooli parkok közül elsőként nyitotta meg kapuit a pórnép előtt, de már száz évvel előtte is fontos szerepet játszott a városrész életében. Szolgált harctérként, és volt már liget, prostituáltak és költők otthona. Az évszázadok során sokszor, legutóbb néhány évvel ezelőtt született újjá, ma eleven és hangulatos kert a beton erdejében. A pázsit puha fekhely, a fák árnyukkal dédelgetik a pihenni érkezőt.

Edward Falkner, a park névadója és egykori tulajdonosa 1760 körül született, majd beállt a hadseregbe, és hamarosan a fiatal és magasrangú katonatisztek féfias életét élte itt, Nyugat-Angliában. Tisztelték és szerették a katonái. Egyszer, vészhelyzetben, 1000 fős sereget verbúvált össze egyetlen éjszaka alatt, minek hírére a franciák úgy döntöttek, inkább bele sem kezdenek a rohamba. Akkor még táborhelyként szolgált a park helyén lévő szabad terület, de később Falkner ingatlanba fektette összespórolt pénzét, és körbeépítette a helyet házakkal. Eleinte üresen álltak a lakások, mert nagyon messze volt a várostól, fent a dombon. A Falkner teret szellemvárosként emlegették, mert csak én laktam itt, meg a többi gróf és grófnő. Bárók, márkik. Az utóbbi időben aztán megjelentek az emberek, és benépesült a környék. A parkot eleinte csak a körötte lakók látogathatták, de mára már bárki szabadon betérhet, hogy felüdüljön, feltöltődjön. Én tizenkét lépésre lakom.

2. szezon, 16. levél

Sziasztok!

Hallom, milyen szar időtök van. Sorry. Itt mindig süt a nap, kivéve a hétköznap reggeleket, mert akkor esik. „Nesze!” – mondja az Úr, és ránk küldi a locsogó esőt, terheléses edzésnek. „Kell a gyöpnek.” – mondja még, aztán röhög.
A múlt hétvégén elköltöztünk, most az egyetem közelében lakunk. Valahol Európában, szép és komoly környéken. Hatalmas platánok vetnek árnyékot a széles járda köveire, a parkban fák és egzotikus füvek csoportjai között kanyarog az út. A mi házunk a park végében áll, a Falkner square-en. Téglafalai, nagy ablakai, és a tekintélyes belmagasság egy művészlakás hangulatát kölcsönzi szerény hajlékunknak. Van 182 lépcsőnk. A tágas konyha egyik ablaka egy kövezett udvarra néz, amit valaki virágokkal rakott tele. A falunkat borostyán futja be, mit mondjak még? Ha átmegyünk a parkon, egy-két perces sétával elérünk az anglikán katedrálishoz, ami szédítően nagy és masszív. (Milyen érzés lehetett leülni száztíz évvel ezelőtt, és tervezni egy akkora katedrálist, hogy tele lesz vele az egész lap!) A templom után kezdődik az elegáns és nagyon modern éttermek sora, és amikor sok pénzem lesz, szeretnék majd itt vacsorázni, késsel-villával. Eddig egy hangulatos vendéglő/kávézó teraszára jártunk, főként az internet miatt, de a környékben és a kakaóban sem találni kivetnivalót, bájos kis hely egy varázslatos helyen. Ha már itt vagyunk, még néhány perc és elérjük a belvárost, ami meg olyan, mint egy belváros. Lassan ideje visszafordulni, mert nézd csak: esteledik. A nap a lombok közül és a házak sarkairól küldi utolsó sugarait. A fény porára mindjárt harmat csapódik, és szürke, ködös alkonyat üli meg a mélyebb pontokat.

Most tombol a szünidő. Bank holiday van, ami azt jelenti, hogy a hétfő a miénk, proliké. Ezen a hétvégén mindenki a nyarat búcsúztatja, megtelnek az utcák és a pubok, mindenki boldog, folyik a sör. Nekem is elég mozgalmas a hétvégém: pénteken elbúcsúztattuk a főnökömet a Rigby’s Pub-ban, ahol a szomszéd asztalnál Mike Myers ült, azaz Austin Powers, éppen csak azt nem mondta, hogy „Yeah Baby”. A tapintatlanabbak lefényképezték vagy kezet fogtak vele, de én már megszoktam a sztárokat köröttem, úgyhogy én nem. Fényképem sincs róla, az is lehet, hogy hazudok (de nem).
Éjjelre visszatértünk a városba, páran srácok, és én felszedtem két lányt: egy dögös barnát meg egy szőke barbibabát. Elfáradtunk, úgyhogy szombat estig pihegtünk, és csak akkor mentünk el egy nagyobb sétára. Tegnap vásárolni voltunk, megnéztük a Matthew Street zenei fesztivált (sok ember, meg valami színpad a távolban), és elmentünk a Tate Liverpool galériába is. Itt a Szerelem Nyara című kiállítást lehetett megtekinteni, ezt a kivételes és delikát válogatást a 60-as, korai 70-es évek pszichedelikus művészetéből; fotók, szobrok, poszterek remek gyűjteményét, interaktív és multimédiás installációkkal támogatva. A kiállítás nincs híján az olyan ritkaságoknak sem, mint Jimi Hendrix egyetlen ismert festménye, vagy Janis Joplin „eredeti, pszichedelikus Porschéja az első európai útján”. A galéria sajnos bezárt, mire odaértünk, úgyhogy én mindebből semmit sem láttam, talán majd ma.

Nem írok többet, mert akkor senki nem olvassa el.

Puszil Fukcius Tamás.

Búcsú a szomszédoktól (fotó)

2. szezon, 15. levél

Mókuskák!

Itt ülök a szobámban, és azon spekulálok, hogy mindenki jól van-e. Remélem igen. Hallom, sokatok a Sziget rendezvényen keres magának tartalmas kikapcsolódást, míg mások a Balaton partján hódolnak minden jónak, amit csak oda lehet képzelni. Én ülök a napsütésben, és kólázok. Van, aki máshogy szórakozik, én így.

Az előbb bekopogtak a gyerekek, hogy ablakot mosnak fél fontért. Már tíz háznál igényelték a szolgáltatásukat, és az már öt font. Én adtam nekik 80 pennyt, és mondtam, hogy most aztán csillogjon-villogjon. Megkérdeztem, hogy mit fognak csinálni a pénzzel, azt mondták, elköltik.

Ma vettem egy digitális fényképezőgépet, nagyon kedvező ár-érték arány mellett, jó pénzért, olcsón. kiváló minőség. Olyan képeket csinálok, hogy sírnod kell majd, ha rájuk nézel. Olyan szépek lesznek, hogy a falatokra teszed ki őket!

Holnap interjúra megyek, úgyhogy csak délig dolgozom. Ha minden jól megy, megkapom a nemzeti biztosítási számomat. Ma elmentem megnézni, hogy hová kell mennem holnap, és jól is tettem, mert megint átvertek a busszal, és egy órát utaztam olyan helyeken, ahol semmi keresnivalóm nem volt.

Az idő csodálatosan gyönyörű, süt a nap, fúj a szél, juhéj. Lassan visszatér a spanom is, és nemsokára elköltözünk. Izgalmas idők jönnek, pénteken még bulizni is fogunk, remélem. Én be is csajozok. Felcsípek egy barna dögöset, meg egy szőke barbibabát. Ha meg nem jön össze, ti akkor sem fogjátok tudni, mert akkor majd hazudok. Mit nekem az!

Mást nem tudok mondani. Puszilok mindenkit:

Tamás

Akinek még van kedve, annak írok még:


Kísértet történet, amiben nincs kísértet, de amiben van léleklopás

Délután sétálni voltam a környéken. Az utcák csendesek voltak, csak a gyerekek rugdozták a falamat, és olykor buszok zörögtek végig a főutcán. A Colville street végén jobbra fordultam, átsétáltam a Picton roadon, majd bekanyarodtam egy ismeretlen utcába. Felpillantottam az utcanév-táblára, de az üres volt.
„Üres utcanév-tábla... Különös.” - gondoltam.
A nap úgy sütött, mint a nyugdíjasok fényképein, vagy mint szeptemberben, csütörtökön a hetedik óra után. Verőfényes napsütés, világoskék égbolt, fehér felhők. Szellő símogatta a hátamat. Vörös téglás házak során csatangoltam, míg egyszer csak egy parkra bukkantam, amiről addig még nem volt tudomásom. Ahogy a kovácsoltvas kapu felé sétáltam, azon gondolkodtam, hogy ezt a parkot nem jelöli a térkép, de ami még meglepőbb, a Google műholdas felvételein sem látható. Felettébb érdekes.

„Kellemes tisztás, ahol Tomi majd megpihen, elemózsiát vesz elő, és csendben falatozik.”
Ilyeneket gondoltam, de ahogy a kapun beléptem, furcsa érzés fogott el. Befelhősödött, és sápadt sötétség borult a rétre, a fák részegen dülöngéltek a szélben, mely az évszázadok alatt már oldalvást döntötte őket. Alig kellett néhány lépést tennem, hogy a gyanú, mely már jó ideje nem hagyott nyugodni, végül beigazolódjon: a bejárattól nem messze, a vénséges öregasszony egy padon ült, hatalmas ezüst gyűrűivel és fülbevalóival, kék kabátjában, mellette a kék esernyővel, szemében száz év bölcsességével és ravaszságával.

- Na végre! - mondta az öregasszony, mikor a padhoz értem.
- Végre? Nem is tudtam, hogy ide kell jönnöm. Véletlenül vagyok itt.
- Semmi baj, a lényeg az, hogy itt vagy. Üzletem van a számodra. Van nálam valami, ami érdekelni fog.
- Ne mondja. És mi lenne az?
- Az Alienware MJ-12m 7700-as, csúcstechnológiát alkalmazó hordozható számítógépe, a legnagyobb teljesítményű konfigurációban, egyenesen a gyártótól. Tíz darab. Meg öt hatalmas kijelző. Meg egy fish & chips.
- Az nem semmi. És mennyibe kerül mindez?
- Kettő. Két lélek. És úgy, hogy még nem tudnak róla. Úgy, hogy azt hiszik még, hogy az övék.
- Borotvapengéje nincs? Azt becserélném a fish & chipsre.
- Az nincs. De akkor felejtsük el a fish & chipset, kapsz helyette egy telefonkártyát. Van rajt még 7.3 font.
- Milyen színű?
- Mi milyen színű?
- A telefonkártya. Nekem csak a lila jó.
- Ez lila. Most elvihetsz mindent, de még ma éjjel legyen itt a két lélek.
- Itt lesznek, ne aggódjon.

A rohadt vén banya! A rohadék vén banyája! Már megint behúzott a csőbe, pedig hányszor megfogadtam, hogy nem csinálom többet! Rohadt vén boszorkány!

Hazafelé, az egyik sötét utcán két férfi zárkózott fel mellém. Magasak voltak, sportos testalkatúak, és azonnal látszott, hogy ki akarnak rabolni. A félelem a tekintetükben, az ideges mozdulatok, a félszeg testtartás mind arról árulkodtak, hogy kezdő rablók, aki maguk is csak ötven százalék esélyt adnak maguknak, akik már legalább fél órája a sötétben ólálkodnak, mire megjelenek én az utca sarkán, mire a szívük a torkukban kezd dobolni, de azért megindulnak utánam, félig vadászok, félig áldozatok, a liverpooli éjszaka antihősei, melegítőnadrágban és fehér sportcipőben. „Ideális prédák, csak el ne riasszam őket” - gondoltam. Amint elég közel értek hozzám, az egyikük megszólított.

- Mi most kirablunk. Ha meg akarod érni a napfelkeltét, akkor ideadod a pénzed, most azonnal.
- Nincs nálam pénz, de a közelben lakom, csak pár házra innen. Gyertek el velem, és vihetitek mind, csak ne bántsatok.

Enyhe bizonytalanság suhant át az arcukon, és bár nem érezték még, de valami sötét, végtelen szomorúság is ott lappangot a másodpercekben. Minden másodpercben egy kicsi, alig észrevehető. Amit onnantól kezdve mondtak, az elszállt a széllel, amit tettek, csak újabb lépés volt a kárhozat útján. (Ez olyan félelmetes, hogy én már tiszta libabőr vagyok!). Egymás után mentünk a házam felé, én elöl, ők mögöttem. Az egyik lakásban a Big Brother-t nézték, egy másikban éppen veszekedtek. Elértük a házamat. Rablóim idegesen néztek körül, míg elővettem a kulcsomat. Amikor az egyikük, a magasabb és izmosabb rabló becsukta utánunk az ajtót, észrevette, hogy az ajtómon nincs kilincs. Zár sincsen rajt, semmi. Ablakaim sincsenek. Nincsenek bútoraim, ruháim, tévém, nincsenek növényeim, irataim, dobozaim, semmim nincs, csak egy hatalmas asztalom van, három székkel. A fürdőszoba ajtaja nyitva van, már a szobából látszik, hogy ez is üres, egy fehér szappan van csak, egy fehér törölköző, mosdótál, csap.

Percekig óta nem szólaltak meg, tudtam, hogy tudják. Tudják, hogy baj van, de még nem sejtik, hogy már semmit nem tehetnek.

- Üljetek le, fontos mondanivalóm van.
Szó nélkül leültek.
- Üzletem van a számotokra. Van nálam valami, ami érdekelni fog titeket.
- Ne mondja. És mi lenne az?
- Az Alienware MJ-12m 7700-as, csúcstechnológiát alkalmazó hordozható számítógépe, a legnagyobb teljesítményű konfigurációban, egyenesen a gyártótól. Tíz darab. Meg öt hatalmas kijelző. Meg egy telefonkártya. – Hazudtam.
- Az igen! Gondolom kérni is fogsz valamit cserébe.

Térképet nyújtottám át nekik.

- A térképen láttok egy parkot. Menjetek el oda, és keressetek egy öregasszonyt. Egy padon üldögél, kék kabátban, kék esernyővel. Lesz nála egy tükör, amivel tartozik nekem.
- Egy tükör? Mit csinálsz te egy tükörrel?
- Az már az én dolgom. Egyre ügyeljetek: ha megvan amiért mentetek, azonnal gyertek vissza hozzám, addigra itt lesz minden, amit ígértem nektek. És még valami: soha ne nézzetek a tükörbe, egyetlen pillanatra se!
- Borotvapengéje nincs? Azt becseréljük a telefonkártyára.
- Az nincs. Most menjetek!

Ezt megcsináltam. A bolondok a saját lábukon mennek a végzetük felé. Tudom, hogy megteszik, az emberek kiszámíthatók. Bele fognak nézni a tükörbe, mert mondtam, hogy ne tegyék. Belenéznek majd, és akkor egy pillanatra megáll az idő, egy pillanatra, ami soha nem múlik el. Kész örökkévalóság, évezredes perc a boszorkány fogságában.

Milyen szar egy nap! Estére már semmihez nem maradt kedvem. Leeresztettem a napot és becsuktam az ablakokat. Enyhe szelet indítottam, és beállítottam reggelre egy kis esőt. Megmostam a fogam, és klasszikus zenét tettem föl, mert mostanában arra alszom el.

Család az út elején (szobor)

2. szezon, 14. levél

Kedves család, drága barátaim!

Üdvözletem küldöm a távolból, az idő jó (hosszúnadrágos vénasszonyok nyara), a kaja tűrhető. A város szép. A hétvége jó volt; buliztunk, csajoztunk, vettem cipőket. Zárom soraimat:

Tamás

Képzeljétek el, magamra maradtam. A lakótársam hazement két és fél hétre, és én addig egyedül leszek az angolokkal. Remélem, nem fognak velem pimaszkodni. Remélem, nem jönnek ide éjjel, összefogkrémezni a kilincsemet. A mi házunk a legszélső a sorban, az átkozott kölykök állandóan rugdozzák a labdájukkal. Ma délután őrjöngtek. Néha aranyosak (egyszer az egyik hozott nekem csokit is), néha viszont ugrálnak a tetőmön, mint a kis majmok. Időnként kidobok nekik egy pár banánt, olyankor elhallgatnak. Ha találkozunk az utcán, az egyik kislány mindig kérdez valamit. Általában azt, hogy a másik fiú a fiam-e, meg azt, hogy hány éves vagyok. Most igyekszem kialakítani bennük az a képet magamról, hogy én egy vámpír vagyok, egy magyar arisztokrata, aki a BT-nél varázsló, és állítólag mérges, ha hangoskodnak a gyerekek. Ez utóbbit már többször meg is erősítettem, szóban.

Ma mellettem ütött el egy nőt a kocsi, szerencsére nem nagyon. A nő nem nézett körül, amikor a feltorlódott kocsik között átment az úton, és a belső sávban haladó kocsi meglökte, mert későn vette észre. Én segítettem ki a nőt a járdára, mert sokkot kapott és sírt. Mondtam neki, hogy ne sírjon, csak sokkot kapott, azért ilyen. Egyébként itt nincsen meg az a gyalogos-kultusz, mint Magyarországon és másutt. Itt ha rosszkor lépsz le, akkor futnod kell. Látnak téged, és nem fognak elütni, de éppen csak, hogy nem ütnek el. Hiába lépsz le; ha nincs lámpa vagy zebra, ők addig nem lassítanak, amíg nem muszáj. Meg ugye még rossz oldalon is mennek.

Anglia egy nagyon valóságos ország. Itt tényleg olyanok történnek, amiket otthon soha nem láttam élőben: 1. van királyuk. Királynőjük. Ez itt rendesen egy királyság. A múlt héten szétdoboltatta, hogy megemeli az adókat. Senki sem örült, de a hazának kell a pénz. Jövőre vissza szeretné hozni az első éjszaka törvényét. Kettő: egyszer egy elektronikai áruházban jártam, ahol a rendőrök éppen egy tolvajt kergettek, majd a kijáratnál elkapták, a földre teperték, bilincsbe verték, és elvitték a dutyiba. Közben pedig folyamatosan kiabálták, hogy „NE ELLENKEZZ, NE ELLENKEZZ !!! ” (STOP FIGHTING, STOP FIGHTING) . 3. A hétvégén odalépett hozzám egy lány és megcsókolt.

Szóval most két hétig egyedül vagyok. úgy fogom fel, mint egy kísérletet. Nézzük meg, mit csinálok társtalanul. Lássuk, érvényes-e rám a magány etimológiája! Azt már az elején kikötöttem, hogy nem fogok hangosan beszélni, annak nincs semmi értelme. Egyedül a Friends-en nevetek hangosan, meg ha jó kedvem van, akkor beszélgetek magammal.

- Na Tomcsesz, mi lesz? Nem gondolod, hogy ideje lefeküdni? Nem kéne már aludni menni?
- De kéne már, de addig én innen fel nem kelek, amíg meg nem masszírozod a hátam.
- Oké, én Te vagyok, így megmasszírozom a hátad, de akkor is tudnod kell, hogy hülyeség hozzám beszélned.
- Hozzám beszélnem.
- Hozzád beszélned.
- Ennünk kéne, Tomcsi.
- Ennünk, ugye?
- Aha, bár én lusta vagyok enni, lehet, hogy inkább iszom egy ízletes teát.
- Jó, de ne beszélj már hozzám, hát nem hiszem el!!! Komolyan mondom, mint egy ovis.
- Komolyan, ugye?
Ilyenkor általában elröhögöm magam, és csóválom a fejem, és mondom magamnak, hogy „Tomi, ez nagyon kemény.”
Ő meg válaszol, hogy „Kemény, ugye!

Én most szeretek egyedül lenni. Van, aki egyáltalán nem szeret, engem most nem zavar. Néha táncolok. Ez most egy lelki zarándokút, aminek a végére megtisztulok. Ezt a levelet törökülésben írom, és este, elalvás előtt hümmögni is fogok. Ma eddig csak zöldséget ettem, kenyeret meg sajtot.

Besötétedett. Megrezdül a levegő, és lidérces csend üli meg a szobákat. Drakula gróf roppant elegáns házikabátjában a szalonban ül, ódon bútorai között. A Compaq Presario 2175US kimeneti jeleit figyeli. Szobája falain át már sem a hang, sem a napfény nem talál utat, bent csak a konzol fényei villódznak szűntelen. Mire gondol a gróf, a harmadik éjszakán?
- Vajon miről álmodok holnap reggelig?
- Én tudom, miről álmodsz.
- Tudom, hogy tudod. Az éjszaka a tiéd. Oda mész, ahová akarsz, és nekem is mennem kell veled.
- ĺgy van. És én csak egy helyet akarok. Egyet az örökkévalóságig, ma éjszakától.
- Tudom. A csokigyárat. Karcsi és a csokigyár. Minden este, két hete, non-stop. Komolyan mondom, Tomi, ez nagyon kemény.

Most végigolvastam a levelet, és meggyőződtem róla, hogy minden igaz belőle, az utolsó szóig. Kivéve a banánt, a királynős sztorit, meg azt még meg kell látnom, hogy hümmögök-e este. Amúgy minden igaz. Meg ezt a Drakulás a végén, ez sem igaz. Ez is csak kamu.