A Green Street (Hooligans) a kedvenc filmem. Megnéztem a moziban a premier napján, letöltöttem, és ha megjelenik a DVD, megveszem azt is. Miért ez a kedvenc filmem? Nem tudom. Tudom azt, hogy van bent egy csomó fiatal, akik össze-vissza verik egymást, eltörik egymás csontjait, széttörik egymás fején a hamutartót, törött üvegekkel szúrják nyakon és téglákkal dobálják egymást. Mindezt csoportosan, előre megfontolt szándékkal, célszerszámok használatával, megbánást nem tanúsítva, és akkor nekem miért ez a kedvenc filmem. (A másik a Zongoralecke – The Piano -, ami nyilván a zongora miatt, de ez miért?) Nehéz az ilyen dolgokat igazolni, kiváltképp, ha még a történetet sem mondom el, márpedig nem mondom el. Szerencsére a rendezőnő, (Lexi Alexander – író, rendező, karate és kickbox világbajnok) már jóelőre kitalálta, hogy miért, le is írta, nekem csak lefordítanom kellett. Ossz, sensei.
Öt éves voltam, amikor a bátyám először vitt ki egy focimeccsre. Nem igazán akart magával vinni, de mivel a szüleink elváltak, és anyám dolgozott, a bátyám vigyázott rám egész nap. Egy helyi csapat meccseire jártunk abban a német kisvárosban, ahol megszülettünk és ahol felnőttünk. Eleinte az F szektorból néztük a meccseket, amit családi szektorként emlegettek (F – Family). Ez a puhány drukkerek helye volt, apukáké, anyukáké, akik családostól mentek el a játékot nézni. Az ülések kényelmesek voltak, és a legizgalmasabb dolog ami valaha is történt, az az volt, ha valaki egy wc-papír gurigát dobott a pályára.
Az „igazi” drukkerek – ahogy a bátyám emlegette őket – a D szektorban gyülekeztek: a D annyit tett, Demage (sérülés, kár). Itt nem voltak ülések, csak állóhelyek. Az itt lévőket magas kerítéssel vették körül, mint egy veszélyes állatfaj példányait. A meccseken a D szektor előtti kerítésre fehér zászló volt kifeszítve, amire az volt felírva: „Városi fiúk, mannheimi huligánok”. A huligánok olyan drukkerek, akiket gyűlölnek a szervezők, akiket nevetségessé tesznek az újságírók, és akik folyamatos harcban állnak a rendőrökkel. Mégis, minden csapatnak megvoltak a maga huligánjai. Imádták a játékot, de ugyanúgy imádták a meccsek utáni utcai harcokat az ellenfél csapatának drukkereivel.
Tudtam, hogy a bátyámnak minden vágya az, hogy a D szektorból nézhesse a meccset, de oda nem lehetett csak úgy besétálni. Csak meghívásos alapon juthattál be.
Később elkezdtem karatézni, és tíz év múlva, tizenöt évesen már két danos mesterként tartottam edzéseket a helyi karate-iskolában. Hamarosan rájöttem, hogy sok tanítványom ugyanannak a csapatnak drukkol, mint én, és egy részük tagja a hírhedt Mannheimi Városi Fiúk bandájának.
Mint a sensei-üket (mesterüket), természetesen engem is elhívtak magukkal egy meccsre, én pedig alig vártam, hogy elújságolhassam a bátyámnak, hogy az ő kis húgát meghívták a D szektorba. Hamarosan én és a bátyám is a banda tagjai között voltunk. Egy lánytól ez elég szokatlan volt, de a harcművészeti múltamnak hála, a srácok nem igazán aggódtak, hogy vajon egy utcai összecsapásban meg tudom-e védeni magam.
Három évig ez a banda volt a mindenem. Volt egy kocsma, ami a „mi” kocsmánk volt, ahol a hét bármely napján találkozhattál néhány bandataggal. Szombatonként, amikor a meccsek voltak, mindenki ott volt, bármi áron.
Megbízható. Óvó, védelmező. Lojális. Következetes. Ezek jutnak elsőként eszembe a bandabeli srácokról... és ez több, mint amit a szüleinkről valaha is elmondhattunk. A banda volt a családunk.
Miért szerveztünk utcai harcokat? Miért voltunk erőszak-függők? Nos, akkoriban azt gondoltam volna, hogy a válaszunk, ha bárki megkérdezné, az lenne, hogy „csak a poén kedvéért”. Most, ahogy visszatekintek, rá kell, hogy jöjjek, sokkal többről volt szó.
A hiedelemmel ellentétben a többségünk a legjobb iskolákba járt, volt pénzünk és nagy házakban laktunk. Ami hiányzott, az a szüleink jelenléte volt: szinte biztosra veszem, hogy a bandából egyetlen srác apja sem volt az a fajta, aki horgászni vagy kempingezni viszi a fiát, vagy akár csak a hétvégi meccsre kimegy vele. A legtöbbünk szülei elváltak, akik meg nem, azoknak meg más problémájuk volt. Munkamániások, alkoholisták, erőszakoskodók voltak, vagy egyszerűen csak nem voltak ott velünk. Amit nem leltünk otthon, azt egymásban, a bandában találtuk meg. A harcok arra voltak jók, hogy a szeretetünket bizonyítsuk, mert egy csapat srác nyilván nem fogja egymásnak azt mondogatni, hogy „szeretlek, haver”.
- Szorosan a barátod mellett állni, harminc férfival szemben, akik be akarják verni az arcotokat, az a szeretet.
- Visszamenni valakiért, aki elesett vagy hátramaradt, a tény ellenére is, hogy a segged valószínűleg szét lesz rúgva, az a szeretet.
- Verekedés közben a társaidat figyelni a szemed sarkából, hogy biztosan segíteni tudj, ha kell, az a szeretet.
- Nem emlékezni senkinek a nevére a letartóztatásban, amikor a rendőrök faggatnak, az a szeretet.
A mi számunkra legalábbis, ez a szeretet kifejezésének egy módja volt. Azoknak a srácoknak mindig lesz egy külön hely a szívemben, mert tudom, hogy bármelyikük szó szerint a vonat elé ugrana értem. Ki mondhatja el magáról ezt, egyedül hagyva, tizenöt évesen? Szerencsésnek érzem magam, hogy megismerhettem őket.
Mit nyújthat az embereknek ez a film? Ami a legfontosabb: ha vannak gyerekeid, szánj rájuk időt, mindig tartsd meg az ígéreteidet, védelmezd őket és légy jelen az életükben. Ha a gyerekeid nem találják otthon, amire szükségük van, majd máshol találják meg.
Másodsorban tudd, ha valami a szenvedélyeddé válik, legyen az kábítószer, alkohol, vagy ahogy a filmben is, az erőszak, az hatással lesz a körülötted élőkre is, hiába gondolod, hogy a függőség csak a te dolgod.
A harmadik dolog, amiért a filmet megcsináltam: SOHA NE FUSS EL, ÉS SOHA NE HAGYD MAGAD MÖGÖTT A BARÁTAIDAT! Ez az üzenet mindenkihez szól, életkortól és társadalmi háttértől függetlenül, nem egy harci helyzetre, hanem az élet mindennapjaira:
- Ha a barátod beteg, ne fuss el.
- Ha a barátod válságban van, ne fuss el.
- Ha a barátodat sorozatos szerencsétlenség éri, ne fuss el.
- Ha a barátodat igazságtalanság éri, állj mögé, vagy ami még jobb, lépj előre.
- És amikor sikeressé válsz, ne hagyd el a barátaidat.
Ha csak tíz ember úgy dönt, hogy lojálisabb, megbízhatóbb, következetesebb, védelmezőbb emberként él tovább, nekem már megérte.
Lexi Alexander
Az „igazi” drukkerek – ahogy a bátyám emlegette őket – a D szektorban gyülekeztek: a D annyit tett, Demage (sérülés, kár). Itt nem voltak ülések, csak állóhelyek. Az itt lévőket magas kerítéssel vették körül, mint egy veszélyes állatfaj példányait. A meccseken a D szektor előtti kerítésre fehér zászló volt kifeszítve, amire az volt felírva: „Városi fiúk, mannheimi huligánok”. A huligánok olyan drukkerek, akiket gyűlölnek a szervezők, akiket nevetségessé tesznek az újságírók, és akik folyamatos harcban állnak a rendőrökkel. Mégis, minden csapatnak megvoltak a maga huligánjai. Imádták a játékot, de ugyanúgy imádták a meccsek utáni utcai harcokat az ellenfél csapatának drukkereivel.
Tudtam, hogy a bátyámnak minden vágya az, hogy a D szektorból nézhesse a meccset, de oda nem lehetett csak úgy besétálni. Csak meghívásos alapon juthattál be.
Később elkezdtem karatézni, és tíz év múlva, tizenöt évesen már két danos mesterként tartottam edzéseket a helyi karate-iskolában. Hamarosan rájöttem, hogy sok tanítványom ugyanannak a csapatnak drukkol, mint én, és egy részük tagja a hírhedt Mannheimi Városi Fiúk bandájának.
Mint a sensei-üket (mesterüket), természetesen engem is elhívtak magukkal egy meccsre, én pedig alig vártam, hogy elújságolhassam a bátyámnak, hogy az ő kis húgát meghívták a D szektorba. Hamarosan én és a bátyám is a banda tagjai között voltunk. Egy lánytól ez elég szokatlan volt, de a harcművészeti múltamnak hála, a srácok nem igazán aggódtak, hogy vajon egy utcai összecsapásban meg tudom-e védeni magam.
Három évig ez a banda volt a mindenem. Volt egy kocsma, ami a „mi” kocsmánk volt, ahol a hét bármely napján találkozhattál néhány bandataggal. Szombatonként, amikor a meccsek voltak, mindenki ott volt, bármi áron.
Megbízható. Óvó, védelmező. Lojális. Következetes. Ezek jutnak elsőként eszembe a bandabeli srácokról... és ez több, mint amit a szüleinkről valaha is elmondhattunk. A banda volt a családunk.
Miért szerveztünk utcai harcokat? Miért voltunk erőszak-függők? Nos, akkoriban azt gondoltam volna, hogy a válaszunk, ha bárki megkérdezné, az lenne, hogy „csak a poén kedvéért”. Most, ahogy visszatekintek, rá kell, hogy jöjjek, sokkal többről volt szó.
A hiedelemmel ellentétben a többségünk a legjobb iskolákba járt, volt pénzünk és nagy házakban laktunk. Ami hiányzott, az a szüleink jelenléte volt: szinte biztosra veszem, hogy a bandából egyetlen srác apja sem volt az a fajta, aki horgászni vagy kempingezni viszi a fiát, vagy akár csak a hétvégi meccsre kimegy vele. A legtöbbünk szülei elváltak, akik meg nem, azoknak meg más problémájuk volt. Munkamániások, alkoholisták, erőszakoskodók voltak, vagy egyszerűen csak nem voltak ott velünk. Amit nem leltünk otthon, azt egymásban, a bandában találtuk meg. A harcok arra voltak jók, hogy a szeretetünket bizonyítsuk, mert egy csapat srác nyilván nem fogja egymásnak azt mondogatni, hogy „szeretlek, haver”.
- Szorosan a barátod mellett állni, harminc férfival szemben, akik be akarják verni az arcotokat, az a szeretet.
- Visszamenni valakiért, aki elesett vagy hátramaradt, a tény ellenére is, hogy a segged valószínűleg szét lesz rúgva, az a szeretet.
- Verekedés közben a társaidat figyelni a szemed sarkából, hogy biztosan segíteni tudj, ha kell, az a szeretet.
- Nem emlékezni senkinek a nevére a letartóztatásban, amikor a rendőrök faggatnak, az a szeretet.
A mi számunkra legalábbis, ez a szeretet kifejezésének egy módja volt. Azoknak a srácoknak mindig lesz egy külön hely a szívemben, mert tudom, hogy bármelyikük szó szerint a vonat elé ugrana értem. Ki mondhatja el magáról ezt, egyedül hagyva, tizenöt évesen? Szerencsésnek érzem magam, hogy megismerhettem őket.
Mit nyújthat az embereknek ez a film? Ami a legfontosabb: ha vannak gyerekeid, szánj rájuk időt, mindig tartsd meg az ígéreteidet, védelmezd őket és légy jelen az életükben. Ha a gyerekeid nem találják otthon, amire szükségük van, majd máshol találják meg.
Másodsorban tudd, ha valami a szenvedélyeddé válik, legyen az kábítószer, alkohol, vagy ahogy a filmben is, az erőszak, az hatással lesz a körülötted élőkre is, hiába gondolod, hogy a függőség csak a te dolgod.
A harmadik dolog, amiért a filmet megcsináltam: SOHA NE FUSS EL, ÉS SOHA NE HAGYD MAGAD MÖGÖTT A BARÁTAIDAT! Ez az üzenet mindenkihez szól, életkortól és társadalmi háttértől függetlenül, nem egy harci helyzetre, hanem az élet mindennapjaira:
- Ha a barátod beteg, ne fuss el.
- Ha a barátod válságban van, ne fuss el.
- Ha a barátodat sorozatos szerencsétlenség éri, ne fuss el.
- Ha a barátodat igazságtalanság éri, állj mögé, vagy ami még jobb, lépj előre.
- És amikor sikeressé válsz, ne hagyd el a barátaidat.
Ha csak tíz ember úgy dönt, hogy lojálisabb, megbízhatóbb, következetesebb, védelmezőbb emberként él tovább, nekem már megérte.
Lexi Alexander
3 megjegyzés:
amen.
:) És most menj isten hírével kolostorba.
Télleg jó film, az írás miatt szedtem le és tekintettem meg, és hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult! :D Mondjuk a főszereplő srácot nem komázom nagyon, de egész elviselhető. az angol akcentusbol nem sokat értek! :D
Megjegyzés küldése