Ünnep, emlékezés

Ma pontosan tizenkét éve, hogy először csókolóztam (tizenkét évesen). A Schönhertz 8. alatti lépcsőházban álltunk a lánnyal, aki idős volt és magas (tizennégy, százhatvan). Esett az eső és hideg volt, és ahogy összebújtunk a bomber-dzsekije melegében, én már tudtam, hogy valami történni fog, mert hosszú percek óta nem beszéltünk. És úgy is lett: elkezdtünk csókolózni, és csak csókoltuk egymást a végtelenségig. Sokan aggódnak az első csók előtt, hogy vajon jól csinálják-e majd, meg hogy szívni kell-e vagy fújni, de engem semmi ilyen nem aggasztott. Csak csókoltam, mintha abból élnék, csupán egy dolgot felejtettem el tisztázni magamban; nem tudtam, hogy mikor és hogyan kell abbahagyni. „És ha abbahagytam, akkor mondok valamit? Vagy csak megtörlöm a szám és kész? Nem tudom, egyszerűen nem tudom.” Ilyeneket gondoltam, és csak abban reménykedtem, hogy a lány majd tudni fogja. „Már biztos rutinos csókolózó, jártas az ilyenekben. De most már abbahagyhatnánk, már egy órája csináljuk, minden bajom van.” Aztán egyszer csak elég volt, megálltunk és csak néztünk az esőbe. Fázott a szám. Néhány perc után kezdett kínos lenni a csend, ezért újra elkezdtük. „Ez egy csapda.”

Ez történ 1993. október huszonkettedikén, és ez is csak azt igazolja, hogy én mindenre emlékszem. Jövőre elmesélem a szüzességem elvesztését, meg a Legyetek jók ha tudtok című filmet, az elejétől a végéig.