Sziasztok!
Most aztán tényleg írok valamit, mert úgy eltűntem három hétre, mint szürke szamár a ködben. De mégis mit? Üdvözlet Angliából, süt a nap, nagyokat eszünk, meg ilyenek. A múlt hétvégén voltam sétálni Wallasey-ben, ahonnan már küldtem is nektek képeket. Na, az szép volt. Zúg ott a tenger, fúj a szél, és én érzem végre, hogy élek. Azt is érzem, hogy hatvan éves vagyok, és símogatja az arcom a nap melege. Van hozzá barna kardigánom meg kötött kabátom, és lassan lépdelek, semmi hirtelen mozdulat. Az erő ellenem van, de én kiszúrok vele és megadom magam. Itt a link. Ma este berúgunk kicsit, holnap újra kirándulás. Egy másik helyre megyünk, az is a neve, hogy Another Place, és nagyon kísérteties lesz, mert majd állok a tengerparton, és ott lesz velem még száz ember, acélba öntve, állnak a tengerben, és nézik ahogy hullámzik, meg hogy milyen nagy. így. Én meg hallgatom, ahogy zúg, és mondom majd:
- Ezt nézzétek meg, ez aztán kurvanagy.
- Aha, rendesen tenger. Jó itt állni, és nézni, és az is jó, hogy ilyen közel van.
- Húsz perc. Annyi, mint a piros metró egyik végétől a másikig.
- Én csak azt nem értem, amikor az emberek a tenger illatáról beszélnek. A tengernek nincs illata.
- Nincs, illetve ilyen nyershal-szerű iszapos hínárszag, de én azt szeretem.
- Én is szeretem, de az akkor sem a tenger illata.
- Viszont jó a tüdőnek. A tengeri levegő jó a tűdőnek állítólag.
- Mindenféle levegő jó a tüdőnek. A tűdő rá van állva a levegőre. Arra specializálódott.
- És te mire specializálódtál?
- Én? Én arra, hogy itt állok, és nézek bele a semmibe. Nem túl izgalmas, de legalább rend van. Csak az zavar, hogy előttem állnak még hárman, és kitakarnak egy részt. Lefogadom, hogy ott valami izgalmas van, olajfúró torony, vagy egy hasadás a dimenzión, ahol át lehet menni a múltba meg a jövőbe.
- Megnézzem neked?
- Légyszíves.
Akkor én teszek néhány lépést jobbra, hogy rálássak arra a részre, amit ő sosem lát, majd visszaállok mellé, és rágyújtok egy cigarettára.
- Na?
- Semmi. Ugyanúgy tenger – hazudom. Minek fájdítani egy szobor szívét.
- Gondoltam.
szombat, január 21, 2006
péntek, január 06, 2006
hétfő, január 02, 2006
2. szezon, 21. levél
Sziasztok. Visszatértem a vakációról, ez most egy nehéz időszak számomra (megint kamu). A leglehúzóbb az volt, amikor az első angol reggelen arra ébredtem, hogy semmi dolgom. Senkivel sem kell találkoznom, ez furcsa. Otthon mindig épp késésben voltam, bár soha nem késtem el, mindig rohantam valahová. Minden nap történt valami egetrengető, amit csak közhelyekkel tudtam kommentálni. Az Úr adta, az Úr elvette (egy gólos előny a csócsóasztalon). Ami volt, elmúlt (egy nehezen vállalható barátnő). Ez egy életreszóló döntés (minden, ami az). Aztán megérkeztem Liverpoolba, ahol semmi. Később szerveztem magamnak tennivalót, és máris jó kedvem kerekedett. Eredetileg az volt a terv, hogy egyáltalán nem szilveszterezek, de végül egy házibuliban kötöttem ki, voltunk százan és jó volt. Az éjfél a Cream-ben ért minket, tánc közben, majd újra megnyitottuk a házibulit, mulattunk reggelig, aztán mindenki lefeküdt ott, ahol helyet talált. Én az előszobában, de volt aki a konyhában szunyált egyet, volt aki a fürdőszobában. És akkor mi van? Semmi. Már most annyira unom az élménybeszámolót, hogy abba kell hagynom. Nekem tengerpart kell meg világos sör. Le is megyek a hétvégén, azt hiszem, majd nézek bele a semmibe, és mondom magamnak, hogy
- Ezt nézd meg, Tomi, ez aztán kurvanagy, nem?
Aztán válaszolok is:
- Aha. És akkor mi van?
- Mikor?
- Akkor. Állandó problémát jelentenek az idézőjelek, az azokon belüli, meg rajtuk kívüli írásjelek, továbbá a gondolatjelek. Meg kell tanulnom a magyar helyesírás szabályait, ez így nem mehet tovább.
- Vedd meg a Magyar helyesírás szabályai című könyvet.
- Vedd meg, vedd meg. Te is egy túlfogyasztó, globalizáció-párti, elvtelen, puhány alak vagy.
- És akkor mi van?
- Akkor előkeresed a középiskolai nyelvtan könyved, és megnézed ott.
- Jó, és megnézek még valamit. Tudod, hogy mit?
- Nem, mit?
- Azt, hogy tényleg igaz-e, hogy a tagmondatok között vagy vesszőt teszünk, vagy az és kötőszót használjuk, de a kettőt együtt semmikép.
- Szerintem az egy kamu.
- És ha te írsz valakinek egy sms-t, és azt írod, hogy jó volt vele, akkor nagy betűvel írod a velét vagy nem?
- Ú, azt én sem tudom. Volt idő, amikor úgy írtam, de rájöttem, hogy ennyi erővel nagy betűvel kéne írnom a neked, tőled, hozzád, érted, tied szavakat is, azt pedig nem szeretném. Most már csak akkor írom nagy betűvel őket, ha olyannak írok, aki szintén nagy betűket használ.
- Csajoknak.
- Aha, főként. De közben meg vagyok győződve róla, hogy az úgy nem jó.
- És tettél szilveszteri fogadalmat?
- Igen. Idén megtanulok zongorázni és elvégzem az orvosi egyetemet.
- Ambiciózus.
- Érted... szilveszteri fogadalom, nem fogom elaprózni.
- Ezt nézd meg, Tomi, ez aztán kurvanagy, nem?
Aztán válaszolok is:
- Aha. És akkor mi van?
- Mikor?
- Akkor. Állandó problémát jelentenek az idézőjelek, az azokon belüli, meg rajtuk kívüli írásjelek, továbbá a gondolatjelek. Meg kell tanulnom a magyar helyesírás szabályait, ez így nem mehet tovább.
- Vedd meg a Magyar helyesírás szabályai című könyvet.
- Vedd meg, vedd meg. Te is egy túlfogyasztó, globalizáció-párti, elvtelen, puhány alak vagy.
- És akkor mi van?
- Akkor előkeresed a középiskolai nyelvtan könyved, és megnézed ott.
- Jó, és megnézek még valamit. Tudod, hogy mit?
- Nem, mit?
- Azt, hogy tényleg igaz-e, hogy a tagmondatok között vagy vesszőt teszünk, vagy az és kötőszót használjuk, de a kettőt együtt semmikép.
- Szerintem az egy kamu.
- És ha te írsz valakinek egy sms-t, és azt írod, hogy jó volt vele, akkor nagy betűvel írod a velét vagy nem?
- Ú, azt én sem tudom. Volt idő, amikor úgy írtam, de rájöttem, hogy ennyi erővel nagy betűvel kéne írnom a neked, tőled, hozzád, érted, tied szavakat is, azt pedig nem szeretném. Most már csak akkor írom nagy betűvel őket, ha olyannak írok, aki szintén nagy betűket használ.
- Csajoknak.
- Aha, főként. De közben meg vagyok győződve róla, hogy az úgy nem jó.
- És tettél szilveszteri fogadalmat?
- Igen. Idén megtanulok zongorázni és elvégzem az orvosi egyetemet.
- Ambiciózus.
- Érted... szilveszteri fogadalom, nem fogom elaprózni.
vasárnap, január 01, 2006
- Jók itt az emberek. Jó emberek vannak itthon – mondom magamban.
- Klasszak, ugye – válaszolom rögtön – de te vagy a legklasszabb – teszem még hozzá, mert érzem, hogy kell a bátorítás.
- Az bizony kell - mondom most magamban, és mondok még valamit, de az már elveszik a zajban.
- Megkérdeztem az öreg nőt egy-két dologról.
- Megkérdezted tőle, hogy hány éves?
- Igen, de azt mondta ő is, hogy ilyent nem illik megkérdezni, úgyhogy ezt már soha nem fogjuk megtudni.
- Biztos kétszáz.
- Lehet, hogy annyi. Vagy négyszáz.
- Vagy háromezer.
- Elmondta azt is, hogy vannak gyerekei. Van két lánya és két fia, és mind a két fia szerelmes a fiatalabbik lányba.
- A saját tesójukba?
- Aha. Biztos jó csaj.
- Majd kérj róla fényképet.
- Oké. Azt mondta, hogy majd bemutat nekik, és én is szerelmes leszek a lányába. Én meg mondtam neki, hogy az aztán kurvajó lesz.
- Az aztán kurvajó lesz – válaszoltam neki – legyünk mind a hárman szerelmesek ugyanabba a lányba.
- Félsz a fiaimtól? – kérdezte ő.
- Nem, a lányodtól félek.
- Azt egyébként jól is teszed. Nagyon szép, és néma, és soha nem mutatja ki az érzéseit.
- Akkor nincs baj. Akkor én soha nem leszek szerelmes belé.
- Dehogynem, most mondom, hogy nagyon szép.
- És mire jó ez? Téged is csak álmodlak, őt is csak álmodnám – mondtam neki, és észrevettem, hogy most először tegeztem.
- Mindent csak álmodsz. Nézd meg magad – mondta olyan nyugalommal, hogy ösztönösen megijedtem, ahogy a csarnok közepén lévő ágy felé fordult.
- Ezt te nem csinálod meg velem. Nem én fekszem az ágyon, ez neked túl sablonos lenne – mondtam vagy kérdeztem, és haragot, és tehetlenséget és félelmet hallottam ki a szavaimból.
- Nem, tényleg nem te vagy. Nem tudom ki ez, de már két napja itt fekszik. Gondolom, valaki majd eljön érte valamikor.
A csarnok közepére sétáltunk, ahol a hordágy állt. A hordágyon egy férfi feküdt, zöld lepedővel letakarva, ami alól csak bal keze lógott ki. Vénájába vékony tűn keresztül csordogált a színtelen folyadék. A kéz szürke volt és izzadságtól gyöngyözött; a víz cseppekben ült ki a karra, a kézfejre, az ujjakra, vékony folyókká gyűlt össze a könyök és csukló hajlatainál, majd lassan lecsöpögött a földre. Lehúzta a testről a lepedőt, egy olyan mozdulattal, amilyennel régi bútorokról egy ódon kastélyban.
- Miért fekszik itt?
- Nem tudom. Elég nagy körülötte a bizonytalanság, de az biztos, hogy alszik, ezért mutatom neked. Nézd, ahogy mozognak a szemei; álmodik éppen.
- Miről álmodik?
- Miért gondolod, hogy nekem mindenre van válaszom? Ezt mondjuk éppen tudom. Rólunk álmodik, azt, hogy itt állunk fölötte, és nézzük, ahogy csöpög belé az altató.
- Akkor majdnem ébren van.
- Igen, csak éppen alszik.
- Klasszak, ugye – válaszolom rögtön – de te vagy a legklasszabb – teszem még hozzá, mert érzem, hogy kell a bátorítás.
- Az bizony kell - mondom most magamban, és mondok még valamit, de az már elveszik a zajban.
- Megkérdeztem az öreg nőt egy-két dologról.
- Megkérdezted tőle, hogy hány éves?
- Igen, de azt mondta ő is, hogy ilyent nem illik megkérdezni, úgyhogy ezt már soha nem fogjuk megtudni.
- Biztos kétszáz.
- Lehet, hogy annyi. Vagy négyszáz.
- Vagy háromezer.
- Elmondta azt is, hogy vannak gyerekei. Van két lánya és két fia, és mind a két fia szerelmes a fiatalabbik lányba.
- A saját tesójukba?
- Aha. Biztos jó csaj.
- Majd kérj róla fényképet.
- Oké. Azt mondta, hogy majd bemutat nekik, és én is szerelmes leszek a lányába. Én meg mondtam neki, hogy az aztán kurvajó lesz.
- Az aztán kurvajó lesz – válaszoltam neki – legyünk mind a hárman szerelmesek ugyanabba a lányba.
- Félsz a fiaimtól? – kérdezte ő.
- Nem, a lányodtól félek.
- Azt egyébként jól is teszed. Nagyon szép, és néma, és soha nem mutatja ki az érzéseit.
- Akkor nincs baj. Akkor én soha nem leszek szerelmes belé.
- Dehogynem, most mondom, hogy nagyon szép.
- És mire jó ez? Téged is csak álmodlak, őt is csak álmodnám – mondtam neki, és észrevettem, hogy most először tegeztem.
- Mindent csak álmodsz. Nézd meg magad – mondta olyan nyugalommal, hogy ösztönösen megijedtem, ahogy a csarnok közepén lévő ágy felé fordult.
- Ezt te nem csinálod meg velem. Nem én fekszem az ágyon, ez neked túl sablonos lenne – mondtam vagy kérdeztem, és haragot, és tehetlenséget és félelmet hallottam ki a szavaimból.
- Nem, tényleg nem te vagy. Nem tudom ki ez, de már két napja itt fekszik. Gondolom, valaki majd eljön érte valamikor.
A csarnok közepére sétáltunk, ahol a hordágy állt. A hordágyon egy férfi feküdt, zöld lepedővel letakarva, ami alól csak bal keze lógott ki. Vénájába vékony tűn keresztül csordogált a színtelen folyadék. A kéz szürke volt és izzadságtól gyöngyözött; a víz cseppekben ült ki a karra, a kézfejre, az ujjakra, vékony folyókká gyűlt össze a könyök és csukló hajlatainál, majd lassan lecsöpögött a földre. Lehúzta a testről a lepedőt, egy olyan mozdulattal, amilyennel régi bútorokról egy ódon kastélyban.
- Miért fekszik itt?
- Nem tudom. Elég nagy körülötte a bizonytalanság, de az biztos, hogy alszik, ezért mutatom neked. Nézd, ahogy mozognak a szemei; álmodik éppen.
- Miről álmodik?
- Miért gondolod, hogy nekem mindenre van válaszom? Ezt mondjuk éppen tudom. Rólunk álmodik, azt, hogy itt állunk fölötte, és nézzük, ahogy csöpög belé az altató.
- Akkor majdnem ébren van.
- Igen, csak éppen alszik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)