hétfő, november 21, 2005
2. szezon, 20. levél
Sziasztok.
Üdvözlet Angliából. Hideg van, és olyan rövidek a nappalok! Egyre intenzívebben fűtünk, de néha még ez is kevés. Pár napja, amikor szendvicset készítettem a konyhában, és reszkettem, és el voltak gémberedve az ujjaim, észrevettem, hogy látszik a leheletem. Azóta nagyon fűtünk, de ez egy hatalmas kastély, az öreg ablakok alatt befolyik a hideg, az cserépkályha melege pedig csak a szalonban érződik, az előcsarnokban a fogcsikorgató hideg az úr, a vázákba belefagyott a víz. A jégszekrényt ilyenkor már nem használjuk, a húst egyszerűen csak felstócoljuk a polcra, és ha enni akarunk belőle, kiolvasztjuk a mikrohullámú sütőben. Éjjelre előmelegítem az ágyat egy ósdi vizestömlővel, de reggel már ügyelnem kell arra, hogy a nyakam mellett ne jöjjön be a hideg a dunyha alá, mert akkor megvesz az isten hidege, bagóért. És mindennek a tetejébe elérkezett az, amitől minden évben rettegek; a néhány hónap, amikor sötétben megyek dolgozni és sötétben érek haza. A forralt bor ideje ez, a sült gesztenyéé meg a sütőtöké, az asztali lámpáké és a kényelmesen tekert cigarettáké. (Arra kérek mindenkit, hogy ne dohányozzunk, mert káros az egészségre. – Az élet káros az egészségre. – Az egészség nem minden, de egészség nélkül minden semmi. – Jó fogkefe / Rossz fogkefe ) Az utcán sűrű köd gomolyog, a strandon nem pancsol senki.
Semmi gond, közeleg a szünidő. Megvettem a repülőjegyem, így már biztos, hogy december 15. és 30. között leszek Magyarországon, már alig várom. Egész nap otthon fogok ülni és számítógépezem (kamu), meg nagyokat sétálok a kutyámmal, aki már alig vár. Tegnap beszélgettem vele Skype-on, megbeszéltük, hogy nagyon hiányzunk egymásnak, meg hogy mit kérünk egymástól karácsonyra. Ő csontot akar, nekem meg mindegy, hogy mit kapok, mint mindig. Az utazásig hátralévő idő nem sok jóval kecsegtet, spórolok, amennyire lehet. Szombaton is bejárok dolgozni, és itthon is sokat mosogatok. Az Angol hét pennyt fizet egy tányérért. A munkámat időközben megszerettem, kezdetben nagyon utáltam, de most már egész pozitívan állok hozzá. Sokkal jobb, mint gödröt ásni vagy újságot kézbesíteni, pedig én mindkettőt csináltam egy időben. A legtöbb munkámat szerettem, de ezeket nagyon utáltam. Eddig voltam büfés, raktáros, pincér, sofőr, műjégpálya-építő, pultos, pincér, szakács (tészta-felelős és fritu-kapitány), szinkrontolmács, recepciós, pincér, építkezésen segédmunkás, pincér mégegyszer, aztán újra segédmunkás, locsolófiú egy teniszpályán, minibáros egy szállodában (roppant izgalmas munka, erről sokat tudnék mesélni), fordító, egyszer ellapátoltam 24 tonna salakot, és szerintem voltam mégegyszer pincér, de ez már nem biztos. Annyi féle munka van a világon, hogy azt fel sem bírom sorolni. Ha öreg leszek, én akarok lenni az a bácsi, aki áttereli az iskolásokat az utca másik oldalára (lollypop man), és amíg a gyerekek mennek, addig a bazinagy táblámmal feltartom az autósokat. Szumma szummárum, rájöttem, hogy az emberiség elég sokat dolgozik. Felpörgött a gazdaság. Nem vagyok feltétlen híve ennek a nagy sürgés-forgásnak, de amennyire meg tudom ítélni, a többiek sem azok. Nem lehet nem észrevenni az ellentétet a munka és kikapcsolódás kifejezések között. Munka – szórakozás. Munka – pihenés. Munka – szabadság. Az emberek intézményesen utálnak dolgozni. A legtöbb nyelvben mély, kemény szót használnak rá; arbeiten, trabajar, work, még a magyar is a maga tompa, impotens munkájával, de a legkifejezőbb mégis az orosz megfelelő: robot. A Földön háromszázvalahány millió ember dolgozik, elég nagy banda vagyunk. Én vagyok a 211 429 873-as számú robot, ami nekem tökéletesen megfelel. Feleljen meg mindenkinek. Szerintem dolgozzanak a gyerekek is, valami könnyű munkát. Bohóckodjanak az utcán, hogy mindenki vidámabb legyen, vagy mittudomén. (Ez is kamu volt, a gyerekek játsszanak. „Jó, ha megszokja, mert később sokat kell dolgoznia.” Majd ha sokat dolgozik, megszokja. Nem tudom követni magam.) Mindenesetre a munka vidám dolog tud lenni, csak arra kell figyelni; hogy ne a fizetés legyen a legfontosabb, amikor az ember hivatást választ, mert a pénz az becsapós.
- Ha nincs pénzed, nem lesz csajod.
- Leszarom.
Az embert így is, úgy is kizsákmányolják. Vagy az ember zsákmányol ki valakit.
- Nincs ez így rendjén.
- De rendjén van.
Én eredendően kommunista vagyok, de tudom, hogy az a gyakorlatban rossz (elméletben viszont jó, kérdezd meg Kosztolányit elméletben), ezért vagyok anarchista is. Egy régimódi anarchista vagyok, a liberális fajtából. Keményen építem a kapitalizmust, és csak azt sajnálom, hogy nem vagyok zsidó. Nemrég azon is elgondolkodtam, hogy vajon mennyire vagyok forradalmár. Semennnyire. Egy akárhányas skálán nulla. Az én világomban az emberek egyszerűen békén hagyják egymást, és jók. (Az én világomban elég nehéz rossznak lenni.) Azt hiszem ez az egésznek a metszete, meg az, hogy dacos vagyok, makacs és konformista. Lehet ez? Lehet.
Remélem, hogy mindenki jól van, hamarosan találkozunk. Puszi.
Tamás
kedd, november 15, 2005
- És milyen volt ma a sejtezés?
- Ezt ne kérdezd meg többször.
- Miért?
- Mert az mindig ugyanolyan; nem jó. Görnyedek egy asztal felett, és folyadékokkal baszakodom egész nap. És nagyon lassan megy, néha befertőződik az egész, olyankor lehet előről kezdeni.
- Sistereg benned a hivatástudat.
- Na. Nekem ennem kell, utána menjünk el boltba.
- Oké, de akkor mondd el, hogy ma mit csináltál.
- Adtam a sejtekhez harminc százalékos szérumtartalmú médiumot, ami egy lökést ad nekik, és elkezdenek nőni tőle. Egy óra múlva meg kell néznem, hogy hogy állnak, úgyhogy siessünk.
- Jól van. Cukrot kell vennünk, ezt ne felejtsd el.
- Meg mosószert. A hétvégén csinálok egy nagy kísérletet.
- Ne beszélj. És mosószer kell hozzá?
- Nem, az csak úgy kell. A kettőnek semmi köze egymáshoz.
- Ezt jó hallani.
- Lesz száz-valahány csésze, benne ugyanaz a sejt, és mindegyikből eltűntetek egy fehérjét, mindegyikből egy másikat. Aztán adok nekik egy cuccot, amitől elkezdenek nőni meg vándorolni. Ha viszont olyan fehérjét tűntetek el belőle, aminek fontos szerepe van a növekedésben, akkor nem szétszóródnak a sejtek, ahogy normálisan, hanem szigetekbe rendeződnek.
- És akkor tudod, hogy jó nyomon haladsz.
- Igen, de most még fogalmunk sincs, hogy mi lesz. Lehet, hogy öt alkalommal lesz ilyen, de lehet, hogy ötven.
- Őrület. Én nem bírnám ezt az állandó bizonytalanságot.
- Hát elég stresszes.
- Ezt ne kérdezd meg többször.
- Miért?
- Mert az mindig ugyanolyan; nem jó. Görnyedek egy asztal felett, és folyadékokkal baszakodom egész nap. És nagyon lassan megy, néha befertőződik az egész, olyankor lehet előről kezdeni.
- Sistereg benned a hivatástudat.
- Na. Nekem ennem kell, utána menjünk el boltba.
- Oké, de akkor mondd el, hogy ma mit csináltál.
- Adtam a sejtekhez harminc százalékos szérumtartalmú médiumot, ami egy lökést ad nekik, és elkezdenek nőni tőle. Egy óra múlva meg kell néznem, hogy hogy állnak, úgyhogy siessünk.
- Jól van. Cukrot kell vennünk, ezt ne felejtsd el.
- Meg mosószert. A hétvégén csinálok egy nagy kísérletet.
- Ne beszélj. És mosószer kell hozzá?
- Nem, az csak úgy kell. A kettőnek semmi köze egymáshoz.
- Ezt jó hallani.
- Lesz száz-valahány csésze, benne ugyanaz a sejt, és mindegyikből eltűntetek egy fehérjét, mindegyikből egy másikat. Aztán adok nekik egy cuccot, amitől elkezdenek nőni meg vándorolni. Ha viszont olyan fehérjét tűntetek el belőle, aminek fontos szerepe van a növekedésben, akkor nem szétszóródnak a sejtek, ahogy normálisan, hanem szigetekbe rendeződnek.
- És akkor tudod, hogy jó nyomon haladsz.
- Igen, de most még fogalmunk sincs, hogy mi lesz. Lehet, hogy öt alkalommal lesz ilyen, de lehet, hogy ötven.
- Őrület. Én nem bírnám ezt az állandó bizonytalanságot.
- Hát elég stresszes.
vasárnap, november 13, 2005
2. szezon, 19. levél
Szervusztok.
Remélem. Üdvözletemet küldöm egy diákszállásról, ahol kirándulni vagyok Vilivel. A falakat a szexuális forradalom korát idéző festmények fedik, a kocsma és a konyha füsttel, és nemzetközi fiatalokkal teli. A szobánkban húsz ágy. Kettőt mi foglalunk el, kettőt két fiú, tizenhatot meg tizenhat lány. Éjjel párnacsatázunk meg szellemet idézünk, reggel pedig arra ébredek, hogy egy csapat huri fésülködik körülöttem, titokzatos krémeket és ismeretlen rendeltetésű ruhadarabokat pakolnak kis dobozokba, csivitelnek, csacsognak. 18 évesek és svédek, az előbb megkérdeztem.
A diákszállás élvezeti értékét tovább emeli, hogy Edinburgh belvárosában van, és az ablakok egy várra néznek. Edinburghban minden ablak várra néz, mert itt csak várak meg templomok vannak, várak meg kísértetek. Varázsváros Skócia szívében. Valahol északon meg nyugaton, tőletek balra, fel.
Szombaton jöttünk, nyolc óra alatt, három átszállással teljesítettük az utat, kellemesen és könnyedén. A második, harmadik és negyedik szakaszt vonatpótló autóbuszokon tettük meg, aminek hallatán, gondolom, minden magyar ingázónak összeszorul a gyomra és felmegy a vérnyomása, de itt mint oly sok minden, ez is más. Az út során kedves kis városokban álltunk meg, ahol vásárlásban tetőzött a polgárok hétvégéje, mi meg csak sodródtunk a tömeggel egy kicsit. A legjobban az utolsó etapot élveztem, amikor hárman voltunk azon a böhömnagy buszon, és én legelől ültem, a bal oldalon, ahol Magyarországon vezetnék, ha buszvezető lennék, és ahonnan tökéletes kilátásom volt az útra. Ködös, dombos tájakon kanyargott az út, nagyon szűk volt, és a sofőr ment, mint a meszes. Én hátradöntöttem az ülést és zenét hallgattam. Néha elszundítottam egy kicsit, és amikor felébredtem, rendre szívszélhűdést kaptam, mert azt hittem, hogy én vezetek.
Kis kirándulásunk egészéről elmondható, hogy nem szerveztük túl a dolgokat. Egy órával az indulás előtt döntöttünk úgy, hogy útra kelünk, és majd lesz valahogy. Izgalmassá tette az érkezést, hogy nem volt szállásunk, így este 11-kor ott álltunk Edinburgh vásárlóutcájában egy hátizsákkal, fedél nélkül. Amikor megkérdeztünk pár fiatalt, hogy hol találunk olcsó diákszállót vagy kollégiumot, elirányítottak minket a Hiltonhoz. Ezek hülyék – állapítottam meg, és elmentünk inni egy sört. A sör után már simán ment minden, találtunk egy nemzetközi diákszállót, hátizsákos utazókra kalkulált árakkal – a Hiltonnal szemben. A mi ablakunk a Hiltonra néz, meg a várra, a Hiltoné meg egy diákszállóra, elég égő.
Az első éjszakán elmentünk szórakozni. A szórakozás az mindenhol jó, itt is az, csak vigyázni kell, mert a skótszoknyás palik kicsit becsapósak. Láttam egyet, aki megkérdezte a mellette állót, hogy „Szórakozol velem?”, aztán meg egyből állon vágta. A zenés-táncos helyen, ahol tetőzött az éjjel, már elég nagy számban voltak jelen a skótszoknyás-vöröshajú férfiak, ezek a helyi hungaristák, úgyhogy mi igyekeztünk jól viselkedni, nem is kötött belénk senki.
(- Vili, keljél, baze, fél tíz van.
- Jól van, bontsd a bort.)
A 10 órás városnézést nem mesélem el, mert nem lehet.
Vasárnap este elmentünk egy Michael Nyman koncertre, mert az jó. Elvegyültünk az estélyis hölgyek és öltönyös urak forgatagában, ami nem volt könnyű, mert én fekete pólót viseltem, barna kardigánt, kordbársony nadrágot és fehér sportcipőt, fekete lakkbőr díszítőcsíkkal, és Vili is hasonló színekkel fejezte ki belső harmóniáját. Egy páholyból francia úr köpött ki. Turisták! – sziszegte, mire mi lecsúzliztuk, a feleségét meg fejbedobtam egy almával. A koncert egyébként nagyon tetszett, régi vágyam volt, hogy élőben halljam a The heart asks pleasure first című számot, és most megvolt. Előre elképzeltem, ahogy majd hátradőlök a széken, becsukom a szemem, és hagyom, hogy úrrá legyen rajtam a zene, de ez nem teljesen sikerült. Egyrészt hülye kényelmetlen volt a székem, másrészt nem mertük meginni a bort a koncert előtt. Megtartottuk a koncert utánra, akkor úgyis jobban tud érvényesülni, mert sok sör támogatja. Hazafelé két vidám részeg üdvözölt minket, és megkérdezték, hogy van-e kedvünk verekedni. Nincsen – mondtuk, de hogy ezeknek valami bajuk van, az biztos. Éjjel nem tudtunk aludni, ezért lementünk a szállás bárjába, ahol rengeteg fiatal fogadott minket. Az arcunkat összekormozták, mint az indiánoknak, mert az is jó, de utána hagytak minket beszélgetni. Hajnali ötkor feküdtünk le, amikor már mindketten nagyon bölcsek és érdekesek voltunk.
Ez volt Edinburgh.
Remélem. Üdvözletemet küldöm egy diákszállásról, ahol kirándulni vagyok Vilivel. A falakat a szexuális forradalom korát idéző festmények fedik, a kocsma és a konyha füsttel, és nemzetközi fiatalokkal teli. A szobánkban húsz ágy. Kettőt mi foglalunk el, kettőt két fiú, tizenhatot meg tizenhat lány. Éjjel párnacsatázunk meg szellemet idézünk, reggel pedig arra ébredek, hogy egy csapat huri fésülködik körülöttem, titokzatos krémeket és ismeretlen rendeltetésű ruhadarabokat pakolnak kis dobozokba, csivitelnek, csacsognak. 18 évesek és svédek, az előbb megkérdeztem.
A diákszállás élvezeti értékét tovább emeli, hogy Edinburgh belvárosában van, és az ablakok egy várra néznek. Edinburghban minden ablak várra néz, mert itt csak várak meg templomok vannak, várak meg kísértetek. Varázsváros Skócia szívében. Valahol északon meg nyugaton, tőletek balra, fel.
Szombaton jöttünk, nyolc óra alatt, három átszállással teljesítettük az utat, kellemesen és könnyedén. A második, harmadik és negyedik szakaszt vonatpótló autóbuszokon tettük meg, aminek hallatán, gondolom, minden magyar ingázónak összeszorul a gyomra és felmegy a vérnyomása, de itt mint oly sok minden, ez is más. Az út során kedves kis városokban álltunk meg, ahol vásárlásban tetőzött a polgárok hétvégéje, mi meg csak sodródtunk a tömeggel egy kicsit. A legjobban az utolsó etapot élveztem, amikor hárman voltunk azon a böhömnagy buszon, és én legelől ültem, a bal oldalon, ahol Magyarországon vezetnék, ha buszvezető lennék, és ahonnan tökéletes kilátásom volt az útra. Ködös, dombos tájakon kanyargott az út, nagyon szűk volt, és a sofőr ment, mint a meszes. Én hátradöntöttem az ülést és zenét hallgattam. Néha elszundítottam egy kicsit, és amikor felébredtem, rendre szívszélhűdést kaptam, mert azt hittem, hogy én vezetek.
Kis kirándulásunk egészéről elmondható, hogy nem szerveztük túl a dolgokat. Egy órával az indulás előtt döntöttünk úgy, hogy útra kelünk, és majd lesz valahogy. Izgalmassá tette az érkezést, hogy nem volt szállásunk, így este 11-kor ott álltunk Edinburgh vásárlóutcájában egy hátizsákkal, fedél nélkül. Amikor megkérdeztünk pár fiatalt, hogy hol találunk olcsó diákszállót vagy kollégiumot, elirányítottak minket a Hiltonhoz. Ezek hülyék – állapítottam meg, és elmentünk inni egy sört. A sör után már simán ment minden, találtunk egy nemzetközi diákszállót, hátizsákos utazókra kalkulált árakkal – a Hiltonnal szemben. A mi ablakunk a Hiltonra néz, meg a várra, a Hiltoné meg egy diákszállóra, elég égő.
Az első éjszakán elmentünk szórakozni. A szórakozás az mindenhol jó, itt is az, csak vigyázni kell, mert a skótszoknyás palik kicsit becsapósak. Láttam egyet, aki megkérdezte a mellette állót, hogy „Szórakozol velem?”, aztán meg egyből állon vágta. A zenés-táncos helyen, ahol tetőzött az éjjel, már elég nagy számban voltak jelen a skótszoknyás-vöröshajú férfiak, ezek a helyi hungaristák, úgyhogy mi igyekeztünk jól viselkedni, nem is kötött belénk senki.
(- Vili, keljél, baze, fél tíz van.
- Jól van, bontsd a bort.)
A 10 órás városnézést nem mesélem el, mert nem lehet.
Vasárnap este elmentünk egy Michael Nyman koncertre, mert az jó. Elvegyültünk az estélyis hölgyek és öltönyös urak forgatagában, ami nem volt könnyű, mert én fekete pólót viseltem, barna kardigánt, kordbársony nadrágot és fehér sportcipőt, fekete lakkbőr díszítőcsíkkal, és Vili is hasonló színekkel fejezte ki belső harmóniáját. Egy páholyból francia úr köpött ki. Turisták! – sziszegte, mire mi lecsúzliztuk, a feleségét meg fejbedobtam egy almával. A koncert egyébként nagyon tetszett, régi vágyam volt, hogy élőben halljam a The heart asks pleasure first című számot, és most megvolt. Előre elképzeltem, ahogy majd hátradőlök a széken, becsukom a szemem, és hagyom, hogy úrrá legyen rajtam a zene, de ez nem teljesen sikerült. Egyrészt hülye kényelmetlen volt a székem, másrészt nem mertük meginni a bort a koncert előtt. Megtartottuk a koncert utánra, akkor úgyis jobban tud érvényesülni, mert sok sör támogatja. Hazafelé két vidám részeg üdvözölt minket, és megkérdezték, hogy van-e kedvünk verekedni. Nincsen – mondtuk, de hogy ezeknek valami bajuk van, az biztos. Éjjel nem tudtunk aludni, ezért lementünk a szállás bárjába, ahol rengeteg fiatal fogadott minket. Az arcunkat összekormozták, mint az indiánoknak, mert az is jó, de utána hagytak minket beszélgetni. Hajnali ötkor feküdtünk le, amikor már mindketten nagyon bölcsek és érdekesek voltunk.
Ez volt Edinburgh.
csütörtök, november 10, 2005
szerda, november 09, 2005
A világ legjobb honlapja
" Kedves Évi ! Az állam majd leesett amikor megláttam az új oldalaidat a netten! Szuper nagyon, az új honlap! Kreatív vagy és tehetséges, szerintem neked ezt csinálnod kell mert ha így fejlődik a lapod akkor sikere van ítélve csak sok munka kell még, remélem a kezdeti lendület, nem egy fellángolás!? Tanácsot nem akarok adni mert sajnos személyesen nem ismerlek de a csapat akikkel dolgozol értékes munkát végeznek, és a legjobbat hozzák ki belőled! Vissza térve a képekhez nekem a fekete harisnyás képek tetszettek a legjobban és ezek nagyon szépek szerintem egy ilyen tagos sorozat sikeres lenne! nálam is! De sokat írtam igaz? Jó munkát kedves és szép Katalin! Józsi "
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)